Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Költő a történelemben
Szorongató élmények és gondolatok hálójában vergődve végképp boldogtalannak érzi magát, mint akinek a sors és a történelem legjobb reményeit, vágyait buktatta el. „Elmegyek meghalni — írja Elmegyek meghalni című versében — minden voltam a földön, csak boldog soha nem.” Ügy érzi, végképp szívére ko- vácsolódtak a magány bilincsei, sorsa értelmetlen létezés, kudarcaiból nincs feltámadás. A parttalan fájdalom azonban, úgy tetszik, könnyít is a lélek terhein. A panasz, a zokogás valamiképpen oldja a görcsbe feszült fájdalmakat, a belső épség visszaszerzésének eszköze lehet. Legalábbis Benjámin Arany Jánoshoz című verse már a lélek sebeinek beforradását készíti elő; a fájdalom elégikus meditációban oldódik fel: Apám, apám, apám! sírodnál térdepel kisfiad zokogva: elrongyolódtam, rászorultam élet-halálban vigaszodra. Voltam fiatal, erős, bátor — el kell felejtenem, ki voltam. A halál engem ittfelejtett, tanulok sírni férfikorban. Itt maradtam én elveszettnek, magányos esti kódorgónak, elhagyottnak, elüldözöttnek, töprengő semmire-se-jónak. Egyvalaki jár csak nyomomban, minden órával közelebb lép: Hóhér-vasait köszörülve néz rám ádázul az öregség. Benjámin egyik legszebb verse ez: a fájdalmas-elégikus szerep, amit a költőpéldaképpel való azonosulásban talált, őszinte megrendülést sugároz, egyszersmind a költői személyiség újjáépülését készíti elő. Mert a panaszokban, a csalódottság és reménytelenség vallomásaiból :— ha rejtetten is — mindegyre kitetszik az újrakezdés, a felépülés igénye, óhaja. És itt kell szembenéznünk azokkal a vádakkal, amelyek egyre Benjámin válságait emlegetik, a költő távlatvesztését hangsúlyozzák. Természetes dolog, hogy a Rákosi-féle vezetés bűneinek napvilágra kerülése után a párt politikáját őszinte hittel támogató Benjámin László emberi válságba került. A történelemmel szinkronban élő” költő nem maradhatott mentes a belső sérülésektől akkor, midőn maga a történelmi folyamat, a vállalt közösségi ügy került válságba. A közöny vagy éppen a közéleti cinizmus sohasem volt Benjámin kenyere: a szocializmus ügyét és a nemzetet ért szektás csapások idején alkatának és erkölcsének törvényei szerint kellett magát elkülönítenie a vezetés hibáitól és bűneitől. A belső „válságnál” ma már fontosabbnak tetszik a tiltakozás, az az oppozíciós, áz eszményekre és morális elvekre ügyelő közéleti állásfoglalás, amelynek a „válság” pusztán kísérője volt. Benjámin, igaz, magányba szorult, kételyekkel és reménytelenséggel viaskodott, de költőként éppen ekkor emelkedett mai líránk legjobbjai közé. Helyzete és lelkiállapota termékenynek bizonyult. Gyötrődnie tellett, számvetést kellett tartania élete és eszményei felett, s e számvetés bizonyára nem lenne oly eredményes, az elért katharzis nem lenne oly tiszta és biz-, tönságot adó, ha gyötrődése nem lett volna annyira tragikus. S minthogy Benjámin Vállalni tudta a tragédiát, elérhette a megtisztulást és azt, hogy, újra felelősséggel, az illetékesek ítélkező biztonságával hallassa szavát, értelmezze az átélt kort és a történelem további fordulatait. A tragikus időszaknak jelentős eredményei vannak Benjámin verseinek esztétikai' emelkedésében is. Benjámin azok közé tartozik, akik a magyar líra realista hagyományaiba illeszkednek, akik nem a nyelv és a formák megújítása revén, hanem mondanivalójuk őszinteségében, evokatív erejében valósítanak nieg költői értékeket. Midőn a modern lírában oly nagy szerepe van a költői 97
