Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Költő a történelemben
képnek, midőn e líra vizsgálói és elméletírói egyenesen a „metaforizmusban” látják az új költői kifejezés legfőbb lehetőségét, Benjámin dísztelen eszközökkel, képeket alig használva dolgozik. Inkább a versmondat és a szerkesztés vagy a retorikai alakzatok lehetőségeit használja fel a költemény evokatív erejének megteremtésére. Indulásakor a Nyugat költőitől tanult, később a nemzeti klasszicizmus mestereitől, egyre inkább Arany Jánostól. A díszeket elhagyta s a szerkesztésben, a fogalmak rendjében kereste a kifejezés erejét. Ez az igény József Attila iskolájáról tanúskodik. Az ötvenes évek közepétől írott versek azért emelkednek a korábbiak fölé, mert mintegy bennük válnak teljesekké Benjámin költészetének nemes tulajdonságai: a szerkesztés rendje, a mondanivaló vallo- másos őszintesége. E költészet mintegy a nyelvi közegen átsugárzó belső tűz, meggyőződés és szenvedély erejével valósít meg esztétikai értékeket. Amikor „tartalom” és „forma” kölcsönösségét, dialektikus egységét hirdetjük, arra gondolunk, hogy az őszinte átélés, a költői indulat, a felismert igazság belső ereje valamilyen módon formaképző energiává válik, a verset esztétikailag is magasba emeli. Benjámin költészetében éppen erre az esztétikai jelenségre figyelhetünk. A megtalált igazság, a fogalmazás őszinteségének szenvedélye ad esztétikai rangot költői műveinek: a szavak és a fordulatok nem pusztán köznapi, lexikai jelentésükben szerepelnek nála, hanem azzal a jelentéstöbblettel, amelyet az átélés és az indulat hozzájuk ad. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy éppen ez a „többlet” sugározza felénk Benjámin verseinek evokatív tartalmát, költőiségét. Mint mondottuk, a válság fájdalmas kottákat ír Benjáminnak, van azonban költészetének egy másik szólama is. Vívódását végigkíséri a kiemelkedés vágya, a túllendülés akarata, s Benjámin megrendülése és számadása ezért az egyenletes költői növekedés termőtalaja lehet. Mindez persze bonyolult és ellentmondásos folyamat. Benjámin költői életrajzát nem szabad úgy elképzelnünk, mintha a csalódás és számvetés tragikus kényszeréből egyetlen reveláció lendületében szakadt volna ki, s lépett volna az eszmények újjáépülésének útjára. Kudarcainak és küzdelmeinek történetét nem szabad teleológikus módon magyarázni, nem lehet minden mozzanatot egy felfelé ívelő pálya elemének, mai eredmények lépcsőjének tekinteni. Kétségbeesése és bizakodása úgy váltja egymást, miként a történelem ellentétes áramai. Az emelkedés vagy zuhanás őt is emeli vagy maga alá temeti. Költészete ezért mutatja a dúltság és a bizakodás Janus-arcát, a kétségbeesés és a reménykedés kettős ívét. Az egyik ív az Álmodtál Gulliver önvádjától az Arany Jánoshoz zokogásáig tart. De közben épül a másik is: az útkeresésé, az emelkedésé. Már a válság első jelentkezése: az Álmodtál Gulliver is ezek vágyával zárja vívódásait: „Zuhany alá zseni-üstöködet! keresd meg hivatásod, / ember az emberek között; avagy máris kezdd el saját siratásod, / ha nem jársz közöttük emberi szemmel és emberi szívvel”. A számvetés kínját ezért érzi termékenynek. „Kérdezetten vallanak csontjaim is már minden időkben: / Szégyenemet meri túléli, mi lelkem legjava volt” — vall arról, hogy sorsát tanulságnak szánja Kérdezetten vallanak csontjaim is című versében. Ekkor érti meg igazán József Attila végzetének jövőbe sugárzó értelmét (Nem voltam idegen, József Attila fejfája). Válságát lassanként olyan küzdelemnek érzi, ahol esetleg nyerni is lehet, aminek egymásba tépő felismeréseiből, egymásra torlódó fájdalmaiból egy biztonságosabb, csalódásoktól kevésbé veszélyeztetett humánum is kiharcolható. Csak éppen először tisztáznia kell helyzetét, újra kell fogalmaznia eszményeit, biztosabb kötéseket kell kialakítania a közösséggel. Ezért keres magának új 98
