Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - Arcképcsarnok. Tüskés Tibor: Csordás János

nevezett tanító gyarmati szolgálatnak tekinti a népkönyvtár kezelését, ha a vidéki pedagógus, orvos, tanácsi dolgozó csupán átmeneti tartózkodási helynek látja a falut?

A két háború közti magyar irodalomban gyakran szereplő figura volt a közösségért égő, a népmentő vágyak malomkövei közt őrlődő, környezetében meg nem értett falusi értelmiségi. Manapság talán azért nem beszélünk róluk, mert kivesztek a fáklyaként lobogó Matolcsy Miklósok, a falusi szegénységért életüket áldozó Nagy Imre körorvosok utódjai, ezeknek a Móricz Zsigmond és Németh László hősöknek a fiai? Reméljük, nem vesztek ki. Inkább azt reméljük, hogy ma már nem kell égő csóvaként tűzre dobni magukat a közösségért élőknek, hogy ma már nem kell a kétségbeesés farkasává lenni a szegények doktorának.

A regényhősök és a drámahősök kileptek a könyvlapokból, a színházak rivaldafényéből, s napi tevékenységünkben, az aprómunkában, a poros falusi utcákon észre sem vesszük őket.

Pedig ők a kulturális elvek végrehajtói, ők tanítják meg könyvet szeretni, rádiót hallgatni, filmet nézni a falusi embert, ők adják vissza eldobott szőtteseit, szokásait, dalait, ők szoktatják az új, betonjárdás, fürdőszobás, tévé-készülékes életre.

Közülük való Csordás János.

Hosszú évek óta egy kis zalai faluban, Balatonmagyaródon él. Az általános iskola felső tagozatán a magyar irodalmat tanítja és a művelődési ház munkáját irányítja. Irodalmi színpadot szervez, népi együttest toboroz. Szobájában magagyűjtötte népdalokat hallgattam, magnetofonról, a művelődési ház színpadán együttesének tagjait láttam játszani. A csoport megyei és országos bemutatókon vett részt, a közelw.últban Jugoszláviában szerepelt, a magyar televízió filmet készített róluk. Csordás János munkájának hírét újságok, népművelési és irodalmi folyóiratok vették szárnyra.

De mindez még nem tölti ki életét.

Az iskolai dolgozatokat és óravázlatokat néha félretolja, s tiszta papírt terít az asztalra, hogy falujának megváltozott életéről küldjön tudósítást a folyóiratoknak, hogy verset és drámát írjon.

Csordás János emberi, írói indítását a népi írók két háború közti mozgalmától kapta. Már fiatalon Móricétól, Illyés Gyulától, Németh Lászlótól örökölt indulattal fordult a zalai nép élete felé. Költőként Sinka István mutatta be a Sorsunk című folyóiratban, 1943-ban. Az idősebb és rangosabb pályatárs a „szólás tehetségét”, a tiszta emberséget és hűséget méltatta verseiben. Az azóta felgyűlt s különféle folyóiratban — főként az Él e t ün kben és a J ele n~ k, o rban — publikált kötetnyi verse illő rendbe szedve a könyvbéli megjelenésre vár. Báliadás hangú, a fagyott göröngyök keménységével kopogó sorait szívesen hallgatja, aki egyszer megismerte. Több költeménnyel szerepelt a D u- nántúl című antológiában (1967). A hajdani szociográfiai jegyzeteknek is új hajtása támadt, de az élet új nedvei táplálják ezeket az írásokat: a falusi élet tegnapi és mai változásairól adnák hírt. Újabban a dráma műfaja izgatja: a közelmúlt nagy történeti átalakulását akarja emberi sorsokban, a színpadon elmondani.

Ha megkérdezzük valakitől, mit gondol, hogyan él ma egy falusi tanító, efféle válaszokat kapunk: — Illetményföld . . . Lakásépítési akció . . . Hosszú nyári szabadság . .. Vidám őszi szüretek ... — Csordás János nem kereskedik

14