Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Józanság és költészet

iránti pártosságból csinálom. Hanem nagyon is európai nagy elvekhez és eszmékhez való ragaszkodásból.”

Népiségének tartalma ezért lehetett a társadalmi haladás, a parasztság szociális felszabadítása. A népi írók mozgalmának bonyolult, nem ritkán ellentmondásokkal terhelt története során Illyés mindig a baloldalon foglalt helyet. Kivételes józansággal, tisztázott és határozott eszmények birtokában kerülte el azokat a csapdákat, mik a népi irodalomra lestek: a népi mítoszt, a parasztság elmaradottságának eszményítését, a társadalmi kategóriák etnikai képletekre való felcserélését. Noha a mozgalomhoz tartozott, sőt a népi irodalom legrangosabb költője volt, túlnőtt a tábor és az irányzat ellentmondásain. Népi író-voltát egy rövid mellékmondatban így határozta meg: ,,. . . a népiesség, ami nekem a nép anyagi és szellemi helyzetével való foglalkozást jelenti”. Valóban azt jelentette: Illyés műveiben nem találunk mítoszt, nem találjuk az irracionalizmus és a légvárépítés másoknál oly gyakori képződményeit. Annál több cselekvés-értékű figyelmeztetést és vizsgálatot: a baranyai falvak népesedési helyzetének tárgyilagos és könyörtelen feltárásával ő irányította a figyelmet a csökkenő népszaporulat és a nagybirtokrendszer szorításában vergődő parasztság nyomorúságának összefüggéseire; ő helyezte el először a magyar társadalom térképén a pusztai cselédség életét; ő derítette fel minden szocio- gráfusnál pontosabban a falu legifjabb nemzedékének sorsát, vágyait és lehetőségeit. Költő létére egy egész szociográfiai kutatóintézet munkáját végezte el: tudta, hogy a változás legfontosabb feltételeként ismerni kell a valóságot, a társadalom helyzetét és viszonyait.

A realista gondolkodó erkölcse érvényesült e munkában: Illyés nem elégedett meg a tiltakozással és a lázadással — dolgozott. Józansága, a nagyvilággal, a haladás eszméivel, az európai kultúrával őrzött termékeny kapcsolatai a népi irodalom táborán belül is külön helyet és rangot adtak neki. E kapcsolatok őrizték meg a mozgalom ideológiájának tehertételeitől, köztük — hogy csupán a legveszélyesebbre hivatkozzunk — a faji mítosztól. A magyarság etnikai képének rajzolgatása idején, amikor Szabó Dezső „faji kultúra”-fogalma általánosan használt kategória volt, sőt sokan már a faj elmélet brutális és embertelen következtetéseinek végső levonását szorgalmazták, Illyés elég merész volt ahhoz, hogy a német expanzióval és a német importból terjedő faj elmélettel szembeszegülve a francia és a magyar szellem rokonságát hirdesse (Szellemi fajkutatás Apolló 1938—1939. 1—6.) Egy másik cikkében pedig így beszél: „A fajták »jellegzetes ismérvei« engem, az egyént majd mindig viszolygással töltenek el. Csak azt becsülöm, amit minden fajtától elvárhatok. Ily úton keresem magamban a népiest, s ha a magyarság jellemvonásait valóban a nép őrzi, hát a magyart.” Az egyéntől, a nemzettől tehát általánosabb emberi tulajdonságokat várt el: a humánum képviseletét. Ezért értelmezi a nemzet fogalmát is az etnikum kategóriája helyett az erkölcsével. Némi elégedettséggel, ugyanakkor a vérségi közösség gondolatával folytatott nyílt polémiaként fogja egyetlen versbe a magyar irodalom igencsak eltérő eredetű, mégis azonos hivatást és erkölcsöt valló hőseinek nevét. A faj védői című versére gondolunk:

Ady dúlt örmény-arca, Babits és Zrínyi horvát koponyája, Petőfi szlovákos fekete s Péterfy és Tömörkény németes kék szeme s a bulyba-tárász Móricz s a Cyrano nagy orrát

82