Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Ernst Fischer: A valóság elvalótlanítása (fordította: Petrován Oszkár)
szüntetéséből az újabb elidegenedéshez jussunk? Avagy végleges döntés előtt állunk? Engem senki és semmi nem képes véglegességről meggyőzni. A modern művészet fejlődésében is — ennek sokoldalúságáról szólni itt nincs hely — nekem két alaptendencia tűnik döntőnek: az eldologiasítás előtti kapituláció, és az vágy, hogy véghezvigyék a művészet szekularizációját, a közönséget felrázzák receptív passzivitásából, belevonják az alkotás folyamatába és e folyamatnak csupán látszólagos végeredményébe, a műalkotásba, a művészetet nem csupán úgy fogni fel, mint egy létrejött valóság tükröződését, hanem mint transzformációt, változást, újjáalkotást, egyszóval nem mint tartós és distanciáit tükörképet, hanem mint hatékony valóságot. A kapitulációnak a tendenciáját, amely az ellenkező törekvést álarcnak használja fel (még akkor is, ha ez az álarc olykor egybeolvad az arccal), ebben az összefüggésben kell kiemelnünk. Kitérés a pop a r t - r a Egy fél évszázaddal ezelőtt fedezte fel Marcel Duchamp azt a lehetőséget, hogy a dolgot műalkotássá transzformálja, nem azáltal, hogy az a képzelet, temperamentum, tudat munkafolyamatában valami újjá válik, az eddig fel nem fedezettnek, a hasznosság elvének nem alávetettnek a princípiumát elnyeri, hanem azáltal, hogy kivonja azt mindennapi célja alól, mint valamely művészi kiállítás objektumának megadja haszontalanná történő felkenését, mint „ready made”-et megtisztítja minden használati értékétől. így hamisított műalkotássá egy uri- noirt (egy vizeletfelfogó edényt). A számunkra való dolog magánvaló dologgá válik, minden összefüggéséből kiszakítva belerángatják nevetséges és ijesztő értelmetlenség állapotába. Nem lehet letagadni, hogy az ilyen dolog, céljai osztottan és töredékállapotban, a múzeum által, „amely számára nem készült”, az ,,envirement”-hez való kontrasztja által, képes bizonyos esztétikai hatást gyakorolni; egy templomban a kontraszt, és ezzel a hatás is, még frappánsabb lenne. Nem frissen tettenérve, hanem elhalatva és elintézve, erőszakos elszigeteltségében szemlére téve, veszti el a dolog realitását, válik kísértetté, szellemjárássá. Ilyen eszközökkel lázadt fel a dadaizmus az üresség, az abszurditás, a polgári világ szemetje ellen, de a művészet mint elavult, mint paraziták élvezeti cikke ellen is. — A pop art a lázadó dadaizmus elaggott ükunokája. Dada volt az a felkiáltás: „így nem megy ez tovább!” — A pop art a vigyor: „így is megy!” Akkoriban szilánkokra zúzódott a világ, amelynek elsöprésére szánta volt el magát a forradalmi tudat; ma mindezt felszedi és kereskednek vele. A pop art unott fogyasztókat toboroz, árulja a kapszlit robbanótöltet nélkül — és ugyanakkor odapislogja a intellektuellre, vékony, nem is őszinte iróniával, hogy a dolog-világgal, a kommersszel, a szupermarkettel való egyetértés csupán szellemes non-konformizmus. Sajnos, az, ami ebből kikerekedik, csak a kor hely diákok söröspincéjére emlékeztet, arra a dalra, amelyet az én gyermekkoromban nagynénéink és nagybácsikáink körében énekeltek: „Bárgyú- ság, bárgyúság, te gyönyörűségem, bárgyúság, bárgyúság, te én boldogságom . . .!” Bárgyú volt ez, hülye és barbár, azonban Auschwitz és Hirosima, a pszichózis és a reménytelen leforrázottság háttere nélkül. A pop art anti-művészet, azonban hasonlíthatatlanul tehetségtelenebb, mint az anti-színház, vagy az anti-regény. Az „absztrakt” művészet azzal az igényével, hogy a tiszta, az abszolút, a minden földi maradványától megtisztított 71
