Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Ernst Fischer: A valóság elvalótlanítása (fordította: Petrován Oszkár)
művészet ő legyen, sivár epigonizmussá hanyatlott. Theodor W. Adorno beszélt arról a veszedelemről, hogy az avantgárd mint „második konformizmus” rendezkedik be. Ez nem ütközik ellenállásba, hanem űrre talál. ,,A műalkotások ezáltal valami túlságosan fényessé, kisöpörtté, veszélytelenekké válnak. Ezeknek a mene-tekel-je a szőnyegminta ... A radikális fogalma, teljesen az esztétikumba transzponálva, tartalmaz valamit az eltérítő ideológiából, a szubjektumok reális tehetetlensége feletti vigasztalásból.” Nem lehetett tovább nem észrevenni az ásítást az egyre jobban és egyre inkább szőnyegmintára emlékeztető, óriásivá feldagadó festményeknél, ezeknél a magukat avantgárdként gerálók utolsó erőlködéseinél. A tachismus, a festékes tubusoknak ez az ön-kinyomása, amelyet a művészeti kommerszializmus a tudattalan önkifejezéseként vetett piacra, még a legmintaszerűbb fogyasztót is untatni kezdte. Az a vevő, aki a műalkotást mint tárgyi értéket vásárolta, és abba tőkét fektetett, elvesztette bizalmát a műkereskedőben, becsapottnak érezte magát. A kozmikus szőnyegmintákban jelentkező túlkínálat hirtelen árzuhanáshoz vezetett. Az amerikai művészeti kommerszializmus hamarabb reagált, mint az európai. Mit is kíván, az „abszolút” művészetbe beleuntan, a nagyvárosi fogyasztó? Tárgyakat, a számtalan eltárgyiatlanítás után, kézzelfogható tárgyakat, szolid „neo-realizmust”. Giccset, ami úgy tesz, mintha nem az lenne. Az absztrakt görbék az impotenciához szólnak. A vevőnek konkrétet adjanak, de úgy, hogy ő, a privilegizált, képes legyen magát a giccsnek átengedni, mintha csak valami persziflázsban gyönyörködnék. „Mi a giccset követeljük”, hangzik a Spur-csoport egy mani- fesztumában Münchenben, 1960-ban, „a koszt, az ősiszapot, a sivatagot. A művészet az a szemétdomb, amelyen a giccs nő. A giccs a művészet leánygyermeke, a leány fiatal, és illatozik, az anya egy ősvén, büdös nő”. Ez olyan tréfa, amelyet az ünnepélyes, magát a tiszta létezés vallásának geráló művészet nem engedhetett meg. Adjátok a nagyvárosi fogyasztónak a vurstli, a barlang- és szellemvasút, a céllövölde, a nevetőszoba, a görgő fejek gyermeteg boldogságát, a rombolás gyönyörét! Hagyjátok meg neki romvilágát, mint valami tréfát, hadd élvezze az agresszió elszabadítása feletti rossz érzését'! Ha a XVIII. század második felében felkapaszkodott Mister Sterling tisztelettudóan, de nem mentesen minden kárörömtől felfedezte a rom báját, akkor a technikai civilizáció ivadékai esztétikai kielégülésüket megtalálják a gyors fogyasztás autótemetőiben, sintértelepein, koponyahalmain. Hasonlítsuk csak pssze a szemlélőt szétzúzott autókkal, törött tükrökkel, vagy sörösüvegekkel, a fogyasztási javak tömegétől túlbuggyanó kirakatokkal, engedjük meg neki, hogy egy ,,superman”-t kiszolgáljon, mire megfordul egy halotti koponya, ökölbe szorul egy kéz, megremeg egy kar. . . Vagy még jobb: lássuk el kövekkel, vagy egy géppuskával, hogy azután aktív része lehessen a destrukció tréfájában, darabokra törjön egy zongorát, avagy edényeket, marionetteket, vetítőkészülékeket mészároljon le. Az egykori nagy montázst (John Heartfield!), amely a látszólag egymásra nem vonatkozót hozta katasztrofális összefüggésbe, felületesen utánozzák. A collage átváltozik decollage-zsá, tehát nem az egyes heterogén darabok egyesítése lesz, hanem a plakátok vagy fényképek akaratlagos összességének elron- gyolása. Ami a huszas években forradalom volt, az ma reklámmá lett. Az alkotói csőd kiárusítása ez a kimerített jólét egyik időszakában. A nagystílű 72
