Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - P. Szőke Mária: Rab Zsuzsa Jeszenyin-fordításai
lyek játékát” helyett viszont sokkal erőteljesebb és költőibb is a „surrogva szálló seregélyeket” — egyrészt mert a „surrogva” nagyon szép, hangfestő igénk, szinte hallatja velünk a madárraj szárnyának zenéjét, másrészt jobban illik ez a kicsit menekülést is kifejező kép a beköszöntő tél idején, mint a játéké. így szól a két sor: Kéklő ablakból szöghajú legény les surrogva szálló seregélyeket. Jeszenyin nem hozza le tekintetünket a seregélycsapat magasából: a kéménynél időz, jelezve, finoman mélyítve az alakuló összképet: „foga van” már az őszi fagynak (zöld füstöt ont a kémény). Szó szerint, prózában így érthető a szöveg: „a kéményt befonva zöld füst tündöklik elő a rózsaszín kemencéből”. A füst által el-eltakart, csaknem fuldokló kéményt nem sűríti a képbe a fordítás, így alakult a két sor: zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe, veresen izzik a kemencemély. A harmadik versszak most idézett két sora teszi teljessé az alkonyodó falu képét, alakítja ki a teljes színhatást. Piros alkonnyal indul, kékes fényekkel folytatja, majd zöldessé váló füstről szól, hogy a pasztell, kellemes színek után majd az utolsó versszak „deres útjával” tegye hideggé és bár nem komorrá, de mindenképpen szomorúvá a koratéli estét. S ez az este valami szívfájdító érzést ébreszt a költőben: a szél valakit keres, valaki hiányzik innét. Valaki nincs már, s a gyengeszusszú szél Valakiről pusmog, az éjbe veszve. Nincs utalószó, nem könnyű megfogni, miért hagyott a költő két utat is gondolatainknak afelől, hogy ki „veszett az éjbe”, az a valaki, vagy pedig csak a csavargó szél? A „sepcset” nagyon erőteljes, szép hangzású szó az oroszban, magyarban is hangulatos a megfelelője, különösen a szélre vonatkoztatva: pusmog, suttog. Jeszenyinnél a szél „kicsitorkú”, „gyengeszusszú”, valami alkonyi kölyök-szél. Igen érzékeny költői kép ez, ellebbenő hangulatú, leheletfinom, s maga a hangfestő ige is magával hordozza azt az indirekt képet, mintha a szél pusmogása juttatta volna az eszébe azt a valakit a költőnek. Rab Zsuzsa — talán hogy jobban láttassa — így ülteti át a képet: Kutatva jár a szél, seholse lelve Valakit, akit elnyelt rég az éj. Könnyebb azt mondani, hogy ezt a két sort szegényebbnek érezzük az eredetinél, mint az eredetit megőrizve, a szorító formát is megtartva, megkísérelni a lefordítást.. . S lehet azt is a fordítás mentségére hozni — ha kell —: a szél- suttogás nem annyira új kép a költészetben, hogy sajnálni kellene az ezúttal mással pótolt miatt — de mint itt mégis több, egyéb jelentése is volna. Mintha a költő bánatába még a természet is szívvel kapcsolódna bele, mintha nemcsak a költő ismerné a tájat, a táj- is magához tartozónak érezné a költőt: közös 101
