Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Fodor Ilona: Az éjszaka zenéje és az éjszaka képei
dés, önvád és megváltó-tudat, kakofónia és himnusz fér meg egymással az Ember Hangjában, A XX. századi művész fülébe — Bartók tudta ezt legjobban — a Sors-szimfóniát olykor a botütés vagy a Medvetáncoltató dobja kopogja. Bartók tudta, hogy a torz Medvetánc tragédia hordozója is, hogy a síp, dob, „nádi hegedű” is zenghet feltámadást. Bartók tanította meg Juhászt, hogy a növényi csönd rejtett hangjait is megértse, hogy a némaságot is kizenélje. A fogak közé harapott ceruzától a Bartók-fejig — ezt a címet adja a költő Fe- renczi Béni útjának, a béna tehetetlenség Kőmíves Kelemenjétől, a bal-kézzel mégis-alkotó Akaratig bejárt útnak, s a csöndnek, melybe a művész már évek óta zuhant. A foggal és körömmel védett emberség Emberi Hangját, az igent és a nemet már nem a száj, az ajak vagy a hangszálak teremtik, hanem csupán fejbólintás jelzi: ez a sorsával szembeszegülő ember virrasztó-zenéje, erről vallja Juhász Ferenc a hangtalanság, a növényi lét emberi szimfóniáját: ,,Öt éve hallgatunk. Öt éve hallgatva nézünk egymásra: égitest az égiteistre, némán, mint szikla a sziklára, növény a növényre, boldogtalanság a boldogtalanságra, ember az emberre, s a köznapi lét gyökerekkel keresztüKkasul szőtt ereivel és szerveivel egymásba-nőtt, a magot káposzta-levelekként borítva-fedő burkait a végsőkig lefosztva, csak az igen és a nem két kopár erőpontjáról küldve nagy- Iángú fényjeleket, a két szó aranyszigonyait hajítva át a zizegő csönd-űr tenyésző borzalmán és fekete áhítatán. És az igen csak igen lehet és a nem is bizonyosság.” Bartók tanította meg Juhászt, hogy szarvasát a csönddel is beszéltesse, hogy egyidőben a kiszakadás és maradás, a Lehetséges és Lehetetlen megtestesítőjévé emelje. Ám arra, hogy ugyanezt a szarvast ember-hangra oktathassa, ahhoz másvalakire is szüksége volt a költőnek. Rá, az újra- és újra-eltemetettre és mindig feltámadóra, az örök-éjszaka-lakóra és mindenkor-virrasztóra, aki, ime, „főikéi a sírból. . . sárguló csontjait összeszedi”, s maga áll a temetésére egybegyűltek elébe és új Muzgétesként, mint Kőmíves-Apolló vezényli — istenem, micsoda múzsákkal! — a kirepedt, vérző ajkakból zuhogó temetési zenét, mely egyben feltámadásának harsonája is, s közben még biztat, nehogy az alu- székony dalárdistákat elnyomja az álom, nehogy legyűrje őket az éjszaka: „Jól van, fiúk, de szép, jaj, el ne hallgassatok.” Heitler László: Balaton 95
