Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Fodor Ilona: Az éjszaka zenéje és az éjszaka képei

denk or az „ős-lét” üzenetét hozzák és továbbítják. A boldog öntudatlanság s a „zöld ösztönök” nyugalma: ez is jelenvaló Az éjszaka képeinek nyitó jelenetében. Mert Juhász Ferenc egész életművében a növényi lét a tehetetlenség, helyhezkötöttség s ugyanakkor a „Végső-Lehetetlen” megtestesítője. A szarvassá változott fiú ágfoogas-agancsa nemcsak a csillagokba fúródik, e „világfa” titkos gyökerei ott sejtenek a fiát hazahívó anya göcsörtös „csont-épületeiben”, „lila-növényzet” erezetében, elesettségében, helyhezcövekeltségében, amit az ki is mond: „Én nem tudok futni már, mint a fiatal anyaszarvas . . . minden ágam búcsúzni készül, beteg.” így teremt hidat az ág-képzet a szakadék: anya és fia közé. Így nyer Juhász „Caniatája” egy az ős-mítoszhoz közelebbi másodjelenést is, így sejlik az anya alakjában a mitikus szarvasünő, aki egyfajta Kinkéként csábítja és változtatja a fiút (a fiúkat: vadászokat) szarvassá. Ez az anya és fia közé épített titkos híd aztán akkor is lombot hajt, amikor azt a költő, illetve a szarvas lerombolni igyekszik. Innen egy másik bartóki ihletésű mű, a Fából faragott Antal alapkoncepciójának kettőssége is. E műben ugyanis nemcsak művész és mű kapcsolatára világít rá Juhász, de azt is megéli, amivel Bartók maga is többet mond Fából faragott királyfiával szövegírójánál: azt, hogy a „mesterséges” élet, a Mű épp fából vétetett, földből való titkos kapcsolatánál fogva, torz, lélektelen mivoltában is mennyire rokon a földből vett és porrá leendő emberrel, hogy Ideális és Torz mennyire egy gyökerű a XX. századi művész lelkében.

Dehát megoldás-e a „mesterséges”, torzított avagy állati létbe való átnövés? Ha az átváltozást átmenetnek, kísérletnek, egy felsőbb életformába való bele- növés előszobájának tekintjük: feltétlenül. Ilyen vesztibulum „Az éjszaka képeinek éjszaka-nyitánya is. Itt változik át a „zöld ág” szemünk előtt erdővé, mely előbb még a csodaszarvas „tiszta forrásának”, a Tékozló ország „ember alatti” világának jelképe volt, de lehetne az alföldi éjszakában nyíló „üveglombok” vagy „különös építményű zöld gazok” bozótjának megfelelője is. A XX. századi városlakó dzsungele ez, amelyben Schönberg Erwartung című monodrámájának hősnője várakozik, ahol Maeterlinck, Dürrenmatt vakjai és Beckett várakozói fülelnek, ahol Juhász Halottak eposza lejátszódik, ahol ,,tü- csök-ci rpeléssel-hináros hold-ezüst-lombú, holdalatti sűrűben” a holtak dantei seregszemléje tárul szemünk elé.

A Csönd erdeje ez, ahol a XX. századi ember szorongása, a „jó Csönd herceg” leskődik, mely már a Tékozló országban a „tékozló költő” fölé nyújtja karjait. „Nagy, leveles indákkal épít föléje a csönd boltozatot — hallja, ahogy nő, kiserked, teljesedik semmi-lombja.” E sorok Az éjszaka képei nyitányának is összefoglalói lehetnének. íme, a csönd, melyből a költői „első-hang” megszületik, csönd, melyet hallani lehet, de melyet nem a fül, hanem az emberi lét legmélye fog fel; Juhász is megkérdezhetné a Téli éjszaka József Attilájával: ,,Hallod-e csont a csöndet?” És felelhetne a példakép Eszmélet című versével arra is, mit akart megmutatni e „ki-se-látszik” zöld ággal: a ninccsel, a mozdulatlansággal, földbegyökerezettséggel: „Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra”. így nő ki a Kincsből Juhász éjszakájában a kézzelfogható lét ágboga „egy darab csönd”: hogy e teremtés előtti, a „kezdetben vala” hallgatás aztán az „ember utáni” lét látomását, a „daltalan világ” atonalitását zendítse. És ha a csönd hallható, úgy Az éjszaka képeinek éjszaka-nyitánya azt is bizonyítja, hogy a zene: látható. „Láttam az éneket” — mondja Juhász egyik versében, s e megállapítás már itt az első sorokban azt is jelenti „Én láttam az átváltozást is”.

89