Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Fodor Ilona: Az éjszaka zenéje és az éjszaka képei

lassan belevesző elszálló hang. Azután már semmi sincsen — csak hallgatás és éjjel. De ez az utórezgéseivel a hallgatásba akaszkodott hang, amely már nincs, amelyet már csak a lélek hall, és amely a gyász kicsengése volt, többé nem az, megváltoztatja értelmét, fényként áll az éjszakában.” — Adrian Lewer- kühnnek „ebek harmincadjára” kell jutnia, eszét vesztenie, hogy eljusson az ész fölötti igazsághoz, s hogy a fasizmus tébolyultság'ában az észre apellálhasson: „Legyetek józanok és virrasszatok!” *

A virrasztás parancsáról szól Az éjszaka zenéje és József Attila Téli éjszaka című költeményének együttes elemzése kapcsán Szabolcsi Bence, s Bartók és a költő példájával tanít, miképp lelheti meg az ember helyét a mindenségben, vagy még pontosabban „egy kietlen és közömbös, mégis mindent átfogó és magábaölelő éjszakai világban. Az ember virraszt — mondják — s az ember vir- rasszon. Ezáltal válhat valamiképp testvérévé és urává annak a némaságban is zengő, alvó és mégis készülődő mindenségnek, mely körülveszi... A virrasztás parancsa — ebben állott legmélyebb rokonságuk. És mintha ez a jelszó egyben a kor minden lázas és reménykedő emberi lelkének közös válasza lett volna az őket körülvevő éjszaka kérdéseire.”

Az idézetek halmozása: szándékolt. A XX. századi művészek — mint láthattuk — megegyeznek abban, hogy virrasztani kell. De különböző elképzeléseik vannak e virrasztás mibenlétéről. Eliot szerint például „várakozni nehezebb, mint a mártíriumo-t kiállani”, Camus a „kiállás” abszurd hőseit igazolja, Thomas Mann Doktor Faustusa pedig azt bizonyítja, hogy „kiállás” nélkül is létrejöhet Tett, mert nem a szándék, a mű igazol. József Attila Téli éjszakájában már nem e kétlaki virrasztóval, hanem két virrasztóval találkozunk. Más itt a „Légy fegyelmezett!” parancsának kimondója, más a költemény végén az éjszakát birtokba vevő költő és más az éjszakával egybemosódó, a lét sűrűjéből előcammogó földmíves, az éjszaka „szereplője”, aki vállán a vérző kapával az emberi szenvedés megtestesítője is. A „keret” közlés-szerű megállapításával szemben a közbeiktatott éjszaka nem tényeket — állapotot tár elénk. A költő lelkének éjszakáját, mely mozdulatlan és mozdíthatatlan a kontúrok oldottsága, a fények illanása ellenére is. Itt nem a sötétség, hanem a lehetőség minden szikrájától megfosztott reménytelenség telepszik az emberre és tárgyakra. A birtokba vevés. akárcsak az ugyanez évben íródott Elégiában, a kifosztottsággal egyértelmű. S ha a virrasztó költőt elénk vetítő keretet elhagyjuk, egyszerre a közvetlen szomszéd-költemény, a Reménytelenül jut eszünkbe, a „semmi ágán” didergő magány verse, mely a Téli éjszaka reszkető kabát-göngyölegére, a külváros utcáján összeguzsorodó emberre emlékeztet. Ilyen értelemben a „Légy fegyelmezett!” bizonykodása elsősorban önbiztatás, az erdőben, az éjszakában magára maradott emberé, aki füttyszóra gyújt, hogy ne tapossa el a Csönd.

Virrasztás és az éjszakával való azonosulás egy gyékényen árul meg a XX. századi művész szemléletében, de méginkább belső élményvilágában. Fény és sötét egyensúlya a Kékszakáll után Bartókban is megbomlik olykor. Az éjszaka zenéjében már elhal a Kékszakáll éjszakájának orgonabúgása, el a Mandarin éjszakájába beszűrődő fény, mely a még virrasztó emberségre utal. Mi marad mindebből? Mindennek halvány árnyéka csupán. Az éjszaka zenéjének mottója Bartók 15. opuszának, az Öt dal egyikének egy sora is lehetne: „A ködben járva azt hiszem, hogy már egyedül csak én élek a földön.” E szavakhoz fűzi Ujfalussy József Az éjszaka zenéjének legmaibb értelmezését. Innen járja be: vissza és előre az 1926-tól végképp eluralkodó, új természet-szemlélet útját, a sirató-jellegű lassú tételektől, a patetikus-gesztusos „szerepjátszástól” egészen

86