Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Fodor Ilona: Az éjszaka zenéje és az éjszaka képei
Bartók új éjszaka-látásáig, „ahol a zörejekben a suttogóra fogott beszéd, a sóhajnak maradt jajszó, az akarásban, vágyban elvetélt gesztus él tovább hangtalanul, még feszültebben; Judit akaratossága, a királyfi természetvívó elkeseredése rejlik a ködfátylak mögött. A Mandarin leány alakjának iszonyzenéje tágul végtelenbe, oldódik köddé, pókhálóvá, az éji hangok tehát Bartóknál nem zenén inneni hangok, hanem túl rajta, annak elvont, megfojtott redukciói.” Bartók zenéjében és József Attila versében a virrasztás nem parancs, hanem állapot: a magányos ember itt maga az éjszaka; ebből kiált fény után, de fény-szomjót nem a szó, hanem a csönd hordozza. Minek is a szó? „Kinek kellene játszani? Ki láthatja? Ki hallhatja?” — kérdi Ujfalussy és maga felel a kérdésre: „A természet nem kegyes vagy kegyetlen tündérek, szellemek álruhája többé, mint a mítoszban, hanem könyörtelen és objektív, személytelen lét.” „Hol a színpad: kint-e vagy bent?...” — kérdezhetnők ismét a Kékszakáll regösével. „Az éjszaka zenéjét átélő ember számára már inkább bent, mint kint! A természettel magára maradva befelé figyel. Mindegy is már, hogy kintről hallja-e az unkák egyhangú szavát vagy belőle születnek a halott lelkek homéroszi hangjai.” A virrasztás parancsa, amit Szabolcsi Bence Az éjszaka zenéjéből s a Téli éjszakából kiolvas, nem annyira egyértelmű, mint a zeneértő az ötvenes években gondolta. S mintha Thomas Mann előbb idézett szavait hallanók, amikor Ujfalussy József Bartókról, a virrasztóról szól: „A természeti létbe visszahúzódó, a tetszhalott lelkiismeret, az élve eltemetett humánum valahol nagyon mélyen mégis él. . . Hangja egyszerre csak áttör a vegetatív lét nyöszörein, végtelenül távoli, fájdalmas és tiszta dallamként szólal meg, olyan megrendítő szomorúsággal, mint a Mandarin színfal mögötti zümmögő kórusa.” Ha tehát Az éjszaka képeire azt mondom: „bartóki” — mióta üldözi a bot- íülüség e jelzővel Juhász Ferencet! — minderre gondolnunk kell. A ki-nem- mondott reményre, mely mégis reménységgé lényegül. A sötétséggel farkas- szemet néző művészre, aki legyőzi a sötétséget. Az éjszaka képeinek mottója és alap-koncepciója nem véletlenül utal a magyar irodalom legnagyobb látnokára, Vörösmartyra. A zeneértők is okkal idézik a Csongor alkotóját, az Éj monológját, amikor Az éjszaka zenéjéről beszélnek. Amikor azt mondom: „bartóki” — e romantikus rokonságra is gondolnom kell, de még inkább arra a küzdelemre, melyet mindkét művész: Bartók és Juhász Ferenc is műveik ,,ro- mantikátlanításáért” megvívott. Ha tehát azt mondom: „bartóki”, nem dicsérem a Juhász Ferenc-i „idillt”, hogy ez ürügyön költészete disszonanciáját, sőt „érthetetlen” voltát megbélyegezzem; nem idézem Bartók Divertimento]ából a „szelíd szerelem és boldogság . . . édes hangjait”, csakhogy Juhász költészetében a „Tóth Árpád-ian fájó”, illetve „csokonaiasan édes” természet-leírásoknak külön-menlevelet adjak, és mindezekután nem üdvözlöm elsőként Az éjszaka képeit mint Juhász „bartóki” látásmódjának bizonyítékát. Mert ha azt mondom: „bartóki” — hűnek kell lennem nemcsak Bartók szelleméhez és zenéjéhez, de önmagamhoz is. Rip van Vinkleként, húsz esztendei alvás után senki sem ébredhet a „bartóki” jelzővel. Mert Bartók és az Idő elválaszthatatlanok. Erre int a virrasztás parancsa és erre a Virrasztó. Csak a virrasztók virrasztanak. E mondattal lép be Juhász Ferenc Az éjszaka képeiben a maga-teremtette sötétség kapuján. Ekkor veszi birtokába a „virágtalan növényi csöndet”, melybe még a Füst-ország című 87
