Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Fodor Ilona: Az éjszaka zenéje és az éjszaka képei

A költő zenél. És az idő megszűnik létezni: „az éj az éjből ki se látszik.” A költő „a kozmikus teret és időt, a végtelen múltat, a »csillagidőket« együtt látja a mikroszkóp mutatta képek áttetsző és íiligrán rajzaival” (Bori Imre). És miközben a költő az éjszaka képeit idézi, az idő könyvét lapozza: előre és vissza, „a jövő csont-írásjeleit” is fejti, mert ő az „új idejű” Idő megteremtője, a kizökkent idő rendbontója, mesebeli táltosként mégis ő hozza a fején a napot, az éjszaka rémképei után a hajnalt, ő a megkergült idő helyrebillentője is.

Az ember v ir r a s s z o n. S a parancs nem változott, ha Kepler—Madách éjszakájától Juhász Ferenc éjszaka-zenéjéig sok minden történt is, ha közben a Fold, „az emberiség makacs újraszülője” össze is zsugorodott. Ha közben az elérhetetlennek hitt távolságokat a technika és tudomány erői szinte kartávolságnyira lökték egymáshoz. Ha időközben realitássá lett a kozmosz is. Mert ugyanez a föld ki is tágult: új lehetőségekkel, új idő- és tér-szemlélettel gazdagodva csodálkozhatott ember «fiaira, a relativitás századának gyermekeire. A föld nagykezdőbetűs korszaka ugyan a romantikával kezdődik, de a jelképből valóságot Einstein kora formált. Századunkban aztán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy időről és térről nem lehet többé a megszokott értelemben beszélni; a művész sem földről, sem tengerről nem szólhat többé egyszerű topográfiai értelemben. A konzervatív kritikus, aki Debussy La Mer-jéből „nem hallotta, nem látta és nem érezte a tengert”, ugyanúgy elmaradt az időtől, mint az, aki Bartók éjszaka-zenéjéből a Gergely-naptár szerinti napszakot: az imitációt akarta kihallani. Mert időközben a zene időszemlélete: a tonalitás is kicsúszott a művész keze, de méginkább lába alól. S vele a mindenható Mérce s az időközben még mindenhatóbbá növekedett Relativitás cserélt szerepet. A viszony- lakosság a művészet világában is (a mozgásban levő anyag fajtájától és állapotától, tehát „tartalmától” függően, illetve tartalmi változásának megfelelően) új tartalmat, az új tartalom pedig új formát követelt. Csak az új szem, az új fül váratott magára még sokáig. Mert az Üj zene — mint Cocteau mondja — nem tűrte többé a fejet kézbe-hajtó elrévülést. Virrasztókat követelt. Művész és hallgató együttes virrasztását az éjszakában.

Bartók Az éjszaka zenéje című művének ilyen cocteau-i értelemben időszerű „hangversenyéről” számolt be nemrégiben Sebők György zongoraművész, Bartók műveinek interpretátora. Levelét az amerikai éjszakában írta, de egv franciaországi éjszaka élményéről vall. A művész távcsővel a kezében figyel: az égen feltűnő szputnyikot várja, melyet az újságok előre jeleztek. A kertben a tücsök-hangtól szinte vibrált a levegő, denevérek röpködtek, francia békák, a „crapaud”-ok zengték a maguk zenéjét, közben Solignacból, a közeli faluból távoli zene, éneklés szűrődött: „Ég, föld és ember együtt muzsikált az éjszakában. így szól Az éjszaka zenéje ma, amikor a kozmikus ember születik és radarok értelmes üzeneteket kutatnak a világűrben, Számomra — fejezi be levelét a zongoraművész — Bartók zenéje az embert jelenti, akinek az éjszaka nem határolja körül a létet, hanem megnagyítja a világmindenség felé.”

A sorok egyszeri, ünnepélyes pillanatot rögzítenek: nem mindennapi éjszaka ez, még a XX. századi ember életében sem. Minden „kellék” együtt van itt: ez a kozmikus ember világa. A valóra vált látomás, a magától értetődővé lett lehetlenség lesz itt valóságos látvánnyá, hallomássá, mely egymásra vetít emléket és jövőt. így hallgatja ma a zeneértő Bartók éjszaka-zenéjét. De nem így hallgatta egykor a zeneszerző. Bartók Béla fiának vallomása szerint Az

83