Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Fodor Ilona: Az éjszaka zenéje és az éjszaka képei
éjszaka zenéjének iihletője, az alföldi éjszaka nem ilyen „kozmikus” indítóval szolgált. Ezt az éjszakát a bartóki képzelet tágította. Szentkuthy Miklós a III. zongoraverseny, a zeneszerző utolsó-éjszaka-zenéjét magába ölelő műve hallatán eltűnődik az alföldi éjszaka magyar „crapaud’-jainak énekén: „Mi az unka? Valami tűzhasú vörösbéka vagy vöröshasú tűzbéka, bombanator igenus, minden békák között a legsüketebb, a legbotfülűbb, dobhártyája fejletlen. Ilyen múzsája volt.” Ezt is jelenti tehát a XX. századi művész kozmikus éjszakája: mélységet. Es süketséget. Az elmúlt években bevezetőt kértem Juhász Ferenctől a rádió számára a Cantata körül csomósodó írói vallomásokhoz. Juhász nem küldte el bevezetőjét. A válogatott versek gyűjteményében megjelent Örvénylések Bartók Béla körül — mint utóbb kiderült — e bevezető első része lett volna, illetve a Cantatához készült „társadalmi háttér”, a magyar éjszaka megfestésének igényével indult. S abba Juhász a virrasztó zeneszerzőt képzelte; e lecövekelt, rémképektől körülláncolt embert tette meg a kiszakadás, a menekülés, az ember-vadászat hajrája szerzőjének. Mert ő, csakis ő lehetett a föld alól megszülető új Megváltó meghallója, ő, a várakozás szobra, új Szizüphosza. így teremti a magyar éjszaka Bartók és Juhász közös éjszakáját: „És megrengette az éjszakát a vér- szikla-omlás, a piros verejték-dübörgés. Bartók ült szívével-bevilágított hazája Brueghel-éjszakájáhan és nézte a rikácsoló, vonító, nyüszítő, nyöszörgő, cuppogó, nyálazó, brekegő, nyafogó, nyüzsgő ember, hüllő, rovar, madár-keverék- szömyeit, verejtékezve ült megkísérlése éjszakájában és a föld alól szivárgó hangra figyelt. A Megváltó énekelt a föld alatt... És a pusztaság betelt bűvös tiszta fénnyel. Pedig még nem hajnalod ott.” A Megváltó, a föld gyomrából feléneklő nép csak egyetlenegyszer szólal meg Juhász „zenekarában”, Bartók Allegro Barbaró-jára emlékeztető érzék- letességgel. És épp a Cantata-ihlettc Szarvas-ének-ében. Ott szilajodik pusztító- tisztító látomássá; az Apa temetési szertartásával az előtérben lesz gyászzenéből egyfajta sírgyalázássá, siratóból blaszfémiává. Ott zendíti meg Juhász József Attila sírversének első változatát, Éjszaka-Magyarország: Füst-ország zenéjét, ott üvölti ki a soha-vissza-nem-itérés végső elhatározását e „körajkú hangszerekből”, a „lerakodott reménytelenség” kórusából, a „kártyapartikat, a fröcs- csöket, felpüffedt, elszáradt asszonyokat” kiéneklő többszólamúságból. íme, a Megváltó. Mintha az „Ecce Homo” öltene testet a síró-részeg gajdolók piros- ságában. Őket hallgatta Bartók is. Erről az éjszakáról beszél a zeneszerző leveleiben a Concerto és a III. zongoraverseny megírásának idején. Ez vonzza az elhagyott hazába vissza, és ez taszítja. E vonzás és taszítás: maradás és kiszakadás soha-nem-múló dilemmája az éjszaka-szemlélet meghatározója Bartóknál és Juhásznál is. Az a magány, az az idegenség, melyre ma az egzisztencializmus terminológiájából aggatnak divatos jelzőket, az a látásmód, mely szerint egy-egy dolog „az, ami nem és nem az, ami”: mindez nem felvett attitűd, művészi „szerep”, de alapvető érzés- és érzékelés-mód: közérzet Bartóknál. Tóth Aladár ezt a „földöntúlian reális” jelzővel érzékelteti, amikor Az éjszaka zenéjéről ír: „Valami sírást és távoli kósza muzsikát, madárzenét, csillagzenét, majd az éjszaka fenséges himnuszának nyugalmasan megdicsőülő transzcendentális melódiáját, mindent, amit csak el tudtok képzelni, kileshettek ezekből a hangokból; anélkül, hogy ezek a hangok tücskök, madarak, vagy csillagok akarnának lenni, földöntúlian reális képet rajzolnak elétek az éjszakáról, Bartók éjszakájáról.” 84
