Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Fodor Ilona: Az éjszaka zenéje és az éjszaka képei

mely a mítoszból, a misztikumból gazdagodik — ahogyan Bori Imre mondja — „panteista naturalizmussá”. Olyanfajta „a tónál is kétértelműség” ez, mint amiről Pierre Jean Jouve egyébként vitatható írásában vall Bartók vonósokra, ütőhangszerekre és cselesztára írott Zenéje kapcsán. Juhász Ferenc ún. „hosszú énekeinek” szó-zuhataga, „atonalitása” végső soron tonális illúziót kelt. Az a „polivalencia”, többértelműség, mellyel Jouve Bartók „hangtömbjeinek” egy- időben misztikus és anyag-jellegét jelöli, a rimbaudi látomásokkal rokon. Ezért utal Jouve is a rimbaudi önjellemzésre: „Je devins un opéra fabuleux.” Ilyen értelemben „zenés opera” Juhász zenéje, így lesz zenévé a „titkok kapujából” érkező kiáltás, így lesz a Szarvas-ének s az átváltozások mítosza szó szerint igazzá.

S az újfajta zene így lesz az új idők új dalaival terhes: a költő Atlaszként veszi vállára a földet, s e Föld a szemünk láttára lesz Történelemmé. Mert „a történelmi ember . . . vállalja a Föld-sorsot, a Föld-történetet, az emberiségsorsot, s az emberiség biológiai életfolyamatát: a történelmet”. Nem véletlen, hogy ez új Ember tragédiája mögött Madách alakja s a költő ars poeticája rejtőzik: „És épp e tudott, és tudatosan vállalt világ-sors és emberiség-sors miatt nála a létezés és a történelmi lét, s az ember-sors erkölcsi végzet, okos és szép vállalás, büszke szerelem, és ezért nem reménytelen.” Ezért rögzíti Juhász épp Madách jussán időszemléletét is, mely szerint „az időt az anyag építkezése teremti a térben”. Ez nem zárja ki, amit Wiesengrund Adorno Az új zene filozófiájában mond, hogy a zene „.anyaga” a lerakodott szellem (sedimenter Geist), s hogy a művész vitája az anyaggal így közvetve a zene anyagába beépült társadalommal való vita is. Ilyen értelemben Juhász Ferenc „atonalitása” egyben kordokumentum is, egy darab történelem. Nem a menekülés kőbe vésett dokumentuma, de a pompéji katona lávába merevült helytállását tükrözi e „zene”, az „itt és most” átmenetiségét, de mindenképp maradást: a társadalom megváltoztatására irányuló várakozást, ahogyan Adorno egy 1932-ben kelt írásában kifejezi: „Itt és most a zene csak azt teheti, hogy legsajátabb szerkezetében ábrázolja a társadalmi antinómiákat, amelyek egyszersmind elszigetelődését is okozzák. Itt és most annál jobb lesz a zene, minél mélyebben tudja saját alakjában megformálni ez ellentmondások hatalmát és társadalmi leküzdésük szükségszerűségét; minél tisztábban mondja ki saját formanyelvének antinómiáiban a társadalmi állapotok nyomorúságát, minél inkább a szenvedés rejtjelezett írásával a megváltoztatásra szólít fel.”

így fordul Juhász Ferenc is a ma megváltoztatásának igényével a múlthoz. Ady és József Attila még testi mivoltuk romladékain magasodnak fel a költő- utód előtt; Madách már történelemmé finomodva. József Attila sírversében még a soha-bele-nem-nyugvás átka és keserve ömlik véget-nem-érő siratássá. Madách már ott áll „az idő hegygerincén”, magányának éjszakája már nem is Sztregován, hanem valahol Kepler lugasából s távcsöve végére tűzött csillaga messzeségéből int virrasztásra, arra, hogy a távoli utód egy új zenés Ember tragédiájával teremtsen rendet Idő és önmaga között. Ezért vallja Juhász Ferenc Az éjszaka képeiben: „Az embernek élni kell tovább és élni kell tovább a dalnak, mert a Világegyetem szíve szakad meg, ha a dal abbamarad. Én az új lét Orfeusza leszek, s hárfámmal kiéneklem a holtakat a földből és szavammal elűzöm a halál fellegeit. Mi nem űzettünk ki a Paradicsomból. Énekemmel magunk köré szelídítem a halál utáni lét lényeit és lecsillapítom a tébolyult gépeket... És virrasztunk majd a zord emberiség nélküli éjszakában a szerelem máglyatüzénél és körénk-gyűlnek a szörny-lények, rémület-vadak és a virágok.”

82