Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: A betűsajtó
Azonban a felsorolt eljárások, fogások, ötletek is egytől egyig a nyomtatás alapelvét viszik át a gyakorlatba, mely nem egyéb, mint az írás műveletének megfordítása és ismétlése: a jegyek tükörképét kell a sokszorozó szerszám anyagára vinni, de nem mélyesztve 'beleróni, mint a vaknyomásnál és a pecsétnyomóknál, hanem kidomborítani. A nyomtatás alapvető eszköze, kulcsa tehát közkézen forgott. Alkalmazását mégis lényegbe vágó különbség választja el a nyomtatástól. A nyomtatás funkcionális célja, rendeltetése a sokszorosítás, mégpedig az írás, bármily terjedelmű írás korlátlan mennyiségű sokszorosítása olyan anyagon, amely a tetszőleges terjedelmű írást a szükséges mennyiségben, példányban hordozni képes. A „sök”-on van a hangsúly, a korlátlanságon, s ez a mozzanat teszi a könyvnyomtatást lényegileg más dologgá, más műveletté, mint a bélyegzőnyomás. Egészen más dolog egy bélyegzőt százszor egymásután leütni, és más egy százoldalas művet száz példányban sokszorosítani. Ha a százoldalas könyv szövegéhez szükséges 25—30 betűt bélyegző formájában kiöntjük, s a könyv szövege szerint a betűket sorban egymásután 100—100 papírlapra lenyomjuk, e műveletből sohasem lesz könyv: kivihetetlen, leírni könnyebb. A betűvel való sokszorosítást tehát úgy kell megszervezni, hogy az írásművelés egész terjedelmének, minden ágazatának, összes igényének kielégítésére alkalmas legyen. Ez előtt a feladat előtt álltak az európai nyomdászok. A kivitel a mi szemünkben már magától értetődőnek látszik, a leendő nyomdász előtt azonban ott állt egyfelől a kézzel írott sokszáz oldalas kódex, másfelől a betűbélyegző meg esetleg a táblanyomat. Lehet-e a hullámzó betű tengert csepp jeire, alapegységeire bontani úgy, hogy újra meg újra tengerré sűríthető legyen, híven kövesse a szavak, mondatok szüntelenül váltakozó, ezeralakú hullámverését, s az olvasó tengeri betegség nélkül hajózhasson végig rajta? így tekintve a feladat valóban megoldhatatlannak látszik, mert a „sok”, a végtelen mennyiség, a tenger igényével lép fel, amelyet egy szerszámnak, egy felszerelésnek, egy műhelynek kell kielégítenie. A kínaiak megoldották a problémát, éspedig éppen azért, mert a „sok” az ő számukra nem volt probléma, azonfelül nem betűkkel dolgoztak, hanem az egytagú tőszavakból álló kínai nyelv egy-egy szavának írásjegyeivel; a papír, fa-, cserép- vagy rézjegy és a munkás korlátlan mennyiségben állt rendelkezésükre, s tőszavas ábécéjük a tenger hullámverését egy-egy állóhullámba rögzítette, ha kellett, akár 40 000 egymástól mind különböző írásjeggyel. Tény azonban, hogy az írásjegyek folyamatos megszervezésére a példát megadták. Felvetődik tehát a kérdés: vajon az európai nyomdászoknak csakugyan a legelején kezdve, kizáróan saját leleményükből merítve, s a problémákat újra meg újra megoldva kellett-e kiküzdeniük a végső eredményt? A kínai tábla- nyomatnak és szedésnyomásnak semminő híre-hangja nem jutott el Nyugatra, mióta Pi-seng, a legendás kovács, 1040 táján megmintázta első cserép jegyeit? A kép itt sűrű homályba borul. Az európai szaktudósok, kivált a németek, érthető patrióta ösztönből, általában tagadják, hogy bárminő kapcsolat, találkozás lett volna a keleti és nyugati nyomdászat között, s szemmel láthatólag igyekeznek a kérdést sommásan elintézni. Idézem Hermann Barge tipikusnak mondható állásfoglalását: „Bármily csodálatosak is a kínai és koreai nyomdatechnika vívmányai, ez teljességgel kelet-ázsiai ügy maradt. Hír felőle mindaddig, míg Gutenberg a nyomdászatot feltalálta, úgy látszik, egyáltalán nem jutott el 43
