Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: A betűsajtó
Európába; s ha még így lett volna is, a kínai és a nyugati írásrendszer teljes különbözése miatt gondolni sem lehetett arra, hogy az ottani nyomdatechnikát európai könyv előállítására használják fel. A fejlődésnek a nyugati műveltségövezet országaiban a honi feltaláló szellem által felderített és megtört utakon kellett haladnia.” Megértjük a német tudós felfogását, de ennyire „kurz und bündig” mégsem intézhető el a kérdés, mert kétségtelen, hogy Európa már századokkal Gutenberg előtt tudomást szerzett Kína nyomdászatáról, s tény az is, hogy a nyugati szedésnyomás ugyanavval a technikával indult, amivel a keleti dolgozott. A legkiválóbb magyar könyvtudós, Fitz József erre helyezi a hangsúlyt, s mintegy történeti szükségszerűséget lát benne: „Mihelyt a papíripar annyira elterjedt Európában, hogy szilárd alapul szolgálhatott a nyomdászat számára, a szedésnyomás itt is megindult. Első ismert nyomtatványainak előállítása ugyanúgy folyt le, mint Koreában. Nemcsak a különálló jelekkel való mozaikszerű magasnyomás gondolata kínai, hanem gyakorlati megvalósítása is. Kezdetben a fémtípusokat itt is homokformákról (matricákról) öntötték. A nyomdafesték itt is, mint Kínában, hígított olajban oldott lámpakoromból készült. Még azt sem lehet mondani, hogy az európai ősnyomdászok szedése — ellentétben a kínai szedéssel — betűszedés volna. Ellenkezőleg: szedőszekrényükben sokkal több a ligatura, abbreviatura, kettősbetű s egyéb jel, mint a tulajdonképpeni betű. Mi sem lett volna természetesebb, mint hogy írásunk alkatához híven kövessék a nemzeti nyelveken írt kódexek másolóit, s szövegeiket betűegységekből állítsák össze. Miként a humanista-kódexek leírói sem törődtek sokat a másolatuk alapjául szolgáló kéziratok ligaturáival s rövidítéseivel, nekik sem kellett volna a gótikus kódexek szóképeihez tapadniok.” így tehát a ligaturák (összevont betűk), az abbreviaturák (rövidítések, mint a mai pl., ti. stb.) és a kettősbetűk a kínaihoz hasonló szóképek és nem betűk, s számuk az ősnyomdászatban nagyobb a valódi betűjegyekénél. Az egyezés ennyiben kétségtelen. De mint jöhetett létre? „Ma még rejtély — folytatja Fitz —, hogy a kínai szedésnyomás ismerete milyen úton került Európába. A XVI. században Paulus Jovius, ki nemsokkal azután, hogy Oroszország megszabadult a mongolok kétszáz éves megszállása alól, moszkvai követ volt, azt hitte, hogy mongol közvetítéssel Oroszországon keresztül. A nizsnij- novgorcdi mongolok és a német Hansa-városok közt még a XV. században is volt kereskedelmi összeköttetés. Egy francia tudós, Blochet, azt gyanította, hogy a koreai tengerpartok hollandi kereskedelmi ügynökei hozták haza a szedés- nyomás hírét. Bizonyos, hogy a XIV. században elég európai kereskedő s elég keresztény pap tapasztalhatta Kínában a nyomdászat nagy kiterjedését és hasznát. A szedésnyomással egyidőben ugyancsak felderítetlen utakon jutott el Kínából Európába a porcelán, a lőpor és az iránytű, melyről ugyanaz a Sen Ku írt, kinek a Pi-seng-féle nyomdászat ismeretét is köszönjük. [. . . ] Nem ismerjük a szedésnyomás útját Kínából Európába, de ismerjük a fejlődés időbeli egymásutánját, látjuk, hogy az európai nyomdászok ugrás nélkül, láncszem- íz erű en folytatják a nyomdászatot azon a fokon., melyet a koreai állami nyomda elért.” Ezenkívül egész sorát vonultathatjuk föl azoknak az utazóknak, akik a helyszínen szerezhettek értesüléseket a keleti nyomdászatról (Ru'bruk, Carpini, Marco Polo, Johannes de Montecorvino, a pápák, királyok követei, velencei kereskedők stb.). A kínai papírpénzt a középkor folyamán nyolc európai író említi. Annyira nem volt elszigetelt világ Kína és Mongólia, hogy a firenzei 44
