Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: A betűsajtó

maiak vették át, s erődítményeik építésének évszámát, valamint az építő légiók jelét nyomták a téglákba. Még fontosabb szerephez jutott az eljárás a pénzérme „feltalálásakor”, vagyis midőn az értékmérő nemesérc-darabokat, megszabott forma és súly mellett, képpel s felirattal is ellátták. Ismereteink szerint a leg- x'égibb érméket az aranyiban gazdag kisázsiai Lüdiában verték először az i. e. VII. században, mégpedig elektronból, azaz arany és ezüst ötvényből (73:27 részarányban); ennek szebb, világosabb színe volt, mint a Paktolosz folyó s a Tmolosz és Szipülon hegye tiszta aranyának. Az újítást a görögök szokásuk szerint nyomban átvették, de inkább ezüstre vertek vagy csekély (1:10) arányit elektronra. Az első tiszta aranypénzeket Kroiszosz („Krőzus”), Lüdia királya verette, viszont a görögök bevezették a rézből vert pénzt itáliai gyarmataikon, mert azok lakossága a rezet használta értékmérőül. Az első érméken egyszerű négyszög a hitelesítő jegy, majd mellette a címer, utóbb állatkép vagy más jelkép, végül istenek és királyok feje került a pénzre (ez máig élő szokás), legutoljára nevükkel vagy a nép nevével együtt, például: „athénaión”, azaz „athénieké” vagy „Philippu”, „Philipposzéé”, ti. a pénz. Veretet sokáig csak az érem egyik oldala kapott: tőkére helyezték az ércdarabot, s kalapáccsal ütötték rá a képet. Ez az ókori pénz rövid históriája, s lényege, hogy egy-egy patricával számtalan példányt sokszorosítottak, vagyis nyomtattak. Ez már ipari művelet volt. Ugyanily elv alapján az egyiptomiak szöveteiket díszítették színes mintákkal; egy i. e. VI. századi szövőműhely romjai alatt mintával festett gyapjú- szövetet találtak s mellette fatáblát, melyen a mintát kifaragták, festékkel bevonták és a szövetre nyomták.

De mindezeken kívül voltak a nyomtatásnak más előzményei Európában is. Ageszilaosz görög király például igen ravasz fogást eszelt ki: hogy katonái harci kedvét növelje, tenyerére ráírta a „győzelem” szó tükörképét, s a csata előtti áldozat bemutatásakor ügyesen az áldozati állat májára nyomta, aztán sugárzó arocal mutatta fel a kedvező jósjelet, Nyers katona-humorra vall a görög harcosok és római légionáriusok szokása: parittyagolyóikra kidomborodó tükörírást öntöttek, s így az eltalált ellenfelek bőrén ilyen szövegek voltak olvashatók: „Ezt megérdemeltem”, „Ügy kellett nekem” vagy „Feri Pompeium”, azaz „Találd el Pompeiust”. A lávával eltemetett Pompéjiben megszenesedett kenyereket, tésztaféléket találtak a növények beléjük nyomott neveivel, amikből készültek, például: „e cioere”, vagyis borsóból. A római és bizánci udvari kancelláriákban és magas hivatalokban névbélyegzőket használtak; Nagy Theo- derichről (f526) feljegyezték, hogy nevének tizenegy betűjét (Theodericus) kereszti ormában egy áttört aranylapra öntette, s evvel szignálta írásait.

Folytatják a sort a középkori könyvkötészet vaknyomó szerszámai: bélyegző, henger, vonalazó, sávozó, sőt egyes különálló betűkből összerakható névnyomók. A XV. századból ismeretes több olyan könyvkötés, amelybe a mester betűbélyegzővel belenyomta nevét vagy mester jegyét, annak hiteléül, hogy a munka tőle származik; e nyomtató művelet ihletője tehát a művészi önérzet. A betűk tükörképét egyenként vésték ki fémből, és sorjában egymásután a bőrbe sajtolták, de a vaknyomás technikája szerint nem domborúra faragták, hanem mélyre vágták, mint a viaszpecsétnyomónál ma is, úgy, hogy a lenyomott betűk a bőrön kidomborodtak. Evvel a módszerrel nemcsak nevet, évszámot, hanem olykor többsoros szöveget is rásajtoltak a könyvfedélre, azaz kezdetleges technikájú szedésnyomást végeztek.

Noha itt már szabályszerű mozgatható betűnyomás történt, mégsem ez lett az utolsó lépés a könyvnyomtatás megvalósítása előtt, hanem a táblanyomat.

42