Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Török András: Nagykanizsa, a lehetőségek városa

Az utóbbi évek gazdasági-társadalmi előrelépésének tényei nagyon is közismertek Nagykanizsán. Űj gyárak, lakótelepek, lassan negyvenezresre növő lélekszám és még nagyobb tervek. E sorok írója tízegynéhány évig élt a városban, s láthatta megmozdulni is ezt a sokáig olyannyira álmosságra, kisváros- sorsra kárhoztatott települést. Azóta is egyetlen harc e város legjobbjainak élete, s ez a harc a tö'bbet-jóbbat jelentő holnapokért, a méltó rangért folyó küzdelem: tisztaszívű perlekedés a lehetőségek valóra váltásáért.

S e lehetőségek sorából nem kis szerep jut a kultúrának is. Kanizsa iskolaváros lett — van immár egy egyre inkább főiskolai rangú felsőfokú technikuma is, méltó környezetben —, idegenforgalmi gócpont, noha még csupán „átmenő” jelleggel, és számos elvetélt-sikeres nyári-tavaszi programkísérlete mellett ma hasznos, időtálló kezdeményezések színhelye. Haraszti László, a sorsát a városéval összekötő fiatal, tehetséges képzőművész például tavaly feltámasztott egy régi tervet — városi képtárat Nagykanizsának! — és sikerre is vitte elképzeléseit. Megnyerte az ügynek a város vezetőit, utazgatott, kilincselt, felkereste a mai magyar képzőművészet legjobbjait, meg a reménységeket, s mára, néhány hónap keserves erőfeszítésének „befektetésével” — miközben saját gondjai még mindig a szelek szárnyán kóborolnak — „áll” már az első zalai képtár. Barcsay-grafikák, Főnyi Géza, Bencze László, Demjén Attila, Szabados János, Bálványos Huba, Szabó János képei és egy sor híres vagy még „csupáncsak” a jövőben élő művész alkotásai gazdagítják ezt ia jórészt az alkotók adakozásából százezres értékké lett, de a tényleges „árfolyam” mellett felbecsülhetetlen helyi kulturális közkincsnek vallott gyűjteményt. Persze, helye még nincs: csak egy időszaki bemutatót „hozhatott össze” a városi múzeum. Talán majd egy közeljövőben átalakítandó, patinás középület viheti állandó, kézzelfogható közelségbe a kanizsaiakhoz ezt a most is szüntelenül gyarapodó, modern képtárat.

De más is akad, ami figyelemre méltó kezdeményezés manapság Nagykanizsán, s az is egy fiatalember jóvoltából az. A járási művelődési házat a legutóbbi hónapokig elszomorítóén életképtelen kulturális centrumnak mondták a helybeliek, és joggal. Elavult, korszerűtlen, épület, ráadásul dolgozói sem tettek meg mindent — amit pedig lehetett és kellett is volna tenni — e vélemény eloszlatásáért. Ősszel került ide Balogh Zoltán, az ELTE-bölcsészkar korábbi népművelő-szakos hallgatója, tősgyökeres zalaegerszegi fiatalember. Valóban új, nyugtalan szellemet, alkotásvágyat vitt a régi falak közé, kezdett és mert — és nyert. A helyi TIT-szervezettel és a járási könyvtárral karöltve pezsgő ismeretterjesztést sikerült „támasztania” a majdnem semmiből, az eddig kihasználatlan lehetőségekből. Szerencséje is volt: Kiss Tivadar, a hasonlóan frisskeletű kanizsai könyvtáros-vezető személyében kitűnő és tapasztalt segítőtársra lelt. Ma másfélszáz gazdasági vezető „törzstaggal” és vitathatatlan társadalmi haszonnal működik a vezetők akadémiája a művelődési házban, s ezek a vezetők ezután már becsülni is fogják ezt a számukra is sokat nyújtó intézményt. Alapot és támaszt jelenthetnek a háznak a jövőben. A város fiataljait pedig egy modem-fizikai előadássorozattal csalták vissza a házba, s hogy tartósan, azt éppen e semmiképpen sem könnyű és kedvelt témakör meglepő látogatási népszerűsége jelzi.

Minderre pedig a ház szempontjából nagyon is a „huszonnegyedik órában” került sor. A valaha kulturális centrumként ismert Fegyveres Erők Klubjának épülete ugyanis egyre népszerűbb lett az utóbbi időben a városban. Debreczeni Attila őrnagy, a klub kitűnő felkészültségű és sokoldalú parancsnoka egészséges

139