Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - Farkas Imre: Jámbor utca (elbeszélés)
A lécek odaszögezése után Winterék húztak kerítést a kertjük végébe. Bekátrányozták az oszlopokat és két szál szöges drótot feszítettek a sodrony fölé. Örülni éppen ennek sem örültek, de mi volt ez a Rom elvesztéséhez képest? Francois és a testőrök a kerítésről nézték a végvonaglást. Előbb a két diófát vágták ki, utána a vadszilvafákat. Az öregebb diófa estében feldöntött két fej- szést, a vadszilvafák még dühösen csikorogtak, az orgonabokrok belecsapódtak az emberek arcába, de ezzel vége is lett. Az öt nyírfa már olyan gyáván adta meg magát, mint öt házinyúl. Néhány csapás után sírva lefeküdtek, és csak egészen kicsit remegett a lombjuk. Athos látta, mint száll ki belőlük az élet, mint fehérednek, de mióta testvérét a romos kaszárnyánál agyonütötte a fal, Athos gyakran lát ilyeneket. Figyelték, amint a teherautók elviszik a téglát, a rombadőlt ház lépcsőit és a törmeléket. Hasaltak a fal tetején és gyűjtögették magukba a szomorúságot. Amikor a csontvázat is feldobálták, Francois erősen ránézett a többiekre, és azt mondta: „harakiri”. Azok bólintottak, és követték. Bementek a konyhába, Francois öt vizespohárba ecetet, erős paprikát, borsot és vizet öntött. Aramis tétovázott legtovább, de fölhajtotta ő is. Sokáig hemperegtek a kövön, üvöltve verték egymást, majd amikor mindenki meghalt, felmásztak újra a falra. D’Artagnan javasolta, hogy támadjanak, de nem támadlak. Valamennyiüknek csikart a hasa, és egyébként is este volt már. Fél hatra ugrott a mutató, amikor Töhötöm megérkezett. Francoisnak nem volt kedve a találkozáshoz, elbújt a macskaház mögé. Töhötöm megállt a zsákutca bejáratánál, végigolvasta a feliratokat, tétovázott egy keveset, majd határozottan megindult, és előszólította búvóhelyéről Francoist. — Van még a macskából? — kérdezte. — Akad — válaszolta kimérten Francois. — Benézek ■— jelentette ki Töhötöm, és elhúzta az ajtót. A macskák a váratlan világosságtól megriadva, feltartott farokkal rohantak a kijárat felé. — Ejnye, de vadak — mondta Töhötöm. Rájuk csapta az ajtót. — Ha szelídek volnának, vinnék egyet. ' — Vadak? — kérdezte mérhetetlen csodálkozással Francois. — Ezek vadak? Kimarkolt egy macskát a gomolyból, s hirtelen mozdulattal a rendőr mellére dobta. A macska rémülten nyávogott, majd ijedt farokkal elindult fölfelé. Töhötöm úgy tartotta a kezét, mintha tésztás lenne. A kis állat, amint fölért, dorombolni kezdett. — Nahát! — nevetett Töhötöm. — Honnan tudtad, hogy szelíd? — Számolja meg a gyűrűket! — mondta Francois. Töhötöm a gyűrűket számolta a macska farkán. — Hét. Na és? — Ez a világ legszelídebb macskája. Egyenest gyerekjáték. Még akkor sem karmol, ha verekszik. Csak pofoz. Ezt nem azért mondtam, de ilyen a természete. — Mi az ára? — Negyven. — Harminc — nyúlt a farzsebéhez Töhötöm. — Nincs több tíz dekánál. — Harminc? — rázta a fejét felháborodva Francois. — Harmincat egy faj- macskáért? Vagy tetszik tudni, mit? . . . Ingyen adom. Legalább megemlegeti a Jámbor utcai srácokat. Hova tegyem? Töhötöm felnyitotta a szolgálati táska tetejét. 13
