Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - Farkas Imre: Jámbor utca (elbeszélés)
— Ide — mondta, de előbb körülkémlelt. — Nem rondítja össze az iratokat? — Hova gondol? — mondta megbántodva Francois. — Homokhoz szoktatott állat ez. Töhötöm olyan óvatosan lépkedett a macskával, mintha üveget vinne a fején. Francois kihúzott derékkal nézett a rendőr után. Igazán sosem haragudott rá. Senki közülük addig olyan erős embertől, mint Töhötöm, pofont nem kapott. Töhctömnek köszönhette, hogy ő, akinek addig rendes testőrneve sem volt, Francois király lehetett egy egész hónapra. ,,Ez az a srác — hallotta többször is az utcán —, akit összevert Töhötöm.” Ügy lépkedett ilyenkor, mintha lila palást úszna utána. „Fájt?” — kérdezték szörnyülködve. „Ugyan” . . . — válaszolta. Kicsit még szerette is Töhötömöt. Érezte, hogy a pofon utáni pillanatban — amikor egymásra néztek — történt közöttük valami. „Nicsak — olvasta Töhötöm szeméből —, én ezt a nagyon rendes kis srácot most megpofoztam. Ha följelentene, bizisten elbocsátanának.” Legbelül azonban bántotta a pofon, mert inkább szeretett volna valami nagy győzelem árán királyságot szerezni, de most, hogy nem fogadta fel a pénzt — oké! Elégedett volt, csaknem boldog. Leült újra a gerendára, mert csak ülve tudott jól emlékezni, és ha eltakarta kezével a szemét. A Romot néhány nap alatt téglával, cseréppel és gerendával hordták tele az autók. Szinte észrevétlenül termett ott az a rengeteg anyag. A testőrök és Francois kezdetben még örültek is, hogy na, legalább valami! S mert úgy mentek át a falon, mint a szellemek, néhány nap alatt visszaloptak egy tenyérnyit az elveszett paradicsomból. Vermet ástak. A kikapart földet elegyengették, a verem oldalát ügyesen kitéglázták, az aljára s a tetejére nádpaneleket terítettek. Szűk hely volt, igaz, de lépcsőn lehetett lejárni. Itt aztán beszélgetés, dgarettázás közben, na, aránylag tűrhetően eltelt az idő. Aramis egyszer öreg magazinokat hozott a padlásukról. Gyertyánál nézegették a csupasz nőket. Furcsa izgalommal lapoztak, fűrészes hangon beszéltek egészen másról. Érthetetlen, legjobban az ingerültséghez hasonló cselekvésvágy szállta meg őket, aminek azonban nem volt határozott iránya. Porthos kezdte, erre valamennyien kerek, fekete szegélyű lyukakat égettek a nők fehér hasába. Amikor így elrondították a képeket és semmivel sem lett jobb, kirobbant belőlük az izgalom, összevissza kiabáltak, hogy gyógypedagógiás ötlet volt ezeket a csurdé nőket idehozni, mentek volna inkább a toronyba a csókákhoz. Tépni, majd dobálni kezdték a gombóccá gyúrt papírt, s amikor a gyertya elaludt, és Athos elkiáltotta, hogy jön az atom, egymást taposva tülekedtek a kijárat felé. Ekkor hirtelen világos lett, és Töhötöm, az éjjeliőr meg a háromlábú kutya állták körül a vermet. Az éjjeliőr úgy tartotta kezében a panelt, mintha mérhetetlen disznó- ságról rántotta volna le. — Itt vannak — mondta. Töhötöm bólogatott — majd ő elrendezi. Papírt, oeruzát vett elő, s görbe ujjal, egyenként horgászta ki őket a gödörből. „Hogy hívnak, ki az anyád, hol laktok?” Akivel végzett, beállította két téglarakás közé. A kivezető utat az éjjeliőr állta el a kutyával. A kutya felhúzott ínnyel, morogva ment a gyerekek felé, és cibálta a kötelet. Az őr csak akkor rántotta vissza, amikor már csaknem a lábukba kapott. — Nem játszunk azzal a kutyával, papa! — mondta Töhötöm. 14
