Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - Fázsy Anikó: Éjszaka (elbeszélés)
jövedelmet. A Popey sofőr volt, a barátja meg rakodómunkás. A Popey szállította a sört az üzletekbe. A haver mindig többet dobott fél a kocsira pár ládával, a Popey aztán megegyezett néhány kereskedővel, hogy áron alul átveszik tőle. Ment is egy darabig, de ezek a marha kereskedők, .nemhogy örültek volna, hogy olcsón jutnak sörhöz, bementek a gyárba azzal a szöveggel, hogy ők nem értik, egy sörgyári sofőr hogy tud gyári áron alul sört árulni nékik. Popeyt meg a havert persze kirúgták egyből. Beköltöztek egy elegáns szállodába, már két hónapja laktak ott, amikor találkoztam velük, hívtak, menjek én is. A következő hónapban a tulaj benyújtotta a számlát, két szoba, teljes panzió. A Popey irtó heccet csinált. Beküldte a számlát a Vöröskeresztbe, 'hogy fizessék ki. Kijött a grófnő meg egy véniasszony, visítottak, hogy lejáratjuk a magyar forradalmat. Végül nem fizettek semmit, a Popey ott maradt, le kellett mosogatnia a cechet, a haver meglépett, engem meg javítóintézetbe vittek. De csak pár hónapig voltam, mert azt mondtam, meg akarok javulni és szakmát tanulni. Beadtak egy fodrászhoz. A főnök rendes volt, de a felesége, egy ronda seprű- nyél mindig ott lógott az üzletben, engem lesett. Egyszer eltűnt egy ötfrankos. Biztosan rosszul adtam vissza valakinek, mert idegesített, hogy ez a múmia ott ül és folyton engem bámul. Micsoda cirkuszt csapott! Három háza volt s egy ötfrankosért majd megölt Jött megint a grófnő meg a vénasszony, a múmia elmondta, hogy lopok, meg a férjével is folyton ki akartam kezdeni. Vittek megint a javítóba. Hát élet ez? De most elhatároztam, hogy befejezem velük. Leléptem a javítóból. Elmegyek Dél-Amerikába. Láttam egy prospektust. Süt a nap, a part tele van pálmafával s mindenki a tengerben hentereg. Már unom a havasokat. Végre élni akarok! — Felnevetett. — Már biztosan keresnek, de jól kitaláltam, hová jöjjek. Egyszer láttam, hogy ebbe a házba jössz be. Te 'biztos nem fogsz bekapni. Egy darabig meghúzom magam nálad, aztán pénzt szerzek valahogy és irány Argentína. Vagy Rio de Janeiro. Nem lehet rossz hely egyik sem. Persze, valami kabát kell majd, mert amíg odaérek, megfagyok. Nincs véletlenül felesleges holmid? Azt akarta mondani a lánynak, hogy nem maradhat, hiszen ez a szoba még egy embernek is kicsi, Madame Dukes irtózik az idegenektől, őt magát is hosz- szú gondolkodás után vette ide és sóik időbe telt, amíg gyanakvása elmúlt. S miből akar élni ez a lány? A saját kevés, megtakarított pénzét utazásra tartogatta. Valahogy meg kellett volna mondani ezt a lánynak, úgy, hogy ne sértődjön meg, de a lány már felkelt, kinyitotta a szekrényt. Egy dobozt kirántott s a szőnyegről felkapott néhány fényképet. — Megnézhetem? Jaj de édes! Te vagy? S ki ez a vén spiné melletted? — A nagyanyám — s kikapta a lány kezéből a képet. A ház az erdők alatt áll, virágoznak a galagonyabokrok, ő nagymama kezét fogja, nagyapjának csak a bakancsa látszik, ahogy oldalt ül. •— Ne haragudj — mondta a lány. -— Tényleg közönséges vagyok. De nekem így is jó! Nem akarok más lenni. Anyádról is van kép? — Nincs —• felelte. — Engem a nagyszüleim nevelték. — Nahát —: nevetett a lány — ilyen véletlen! Engem is az öreglány nevelt. Az anyám lelépett, amikor még kicsi voltam. És miért jöttél ki? Akadozva válaszolt: — Tanulni akartam. Nem vettek fel az egyetemre. Halápon, ahol laktam, csak bányaírnok lehettem volna. — És most mit csinálsz? — kérdezte érdeklődéssel a lány. — A sörgyárban dolgozom. 38
