Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - Fázsy Anikó: Éjszaka (elbeszélés)

— Te is? — húzta el a száját iá lány. — És nem ismerted a Popeyt? A sörgyár is olyan lepra hely, mint a 'konzervgyár, vagy a bánya. És mi akarsz lenni ?

A kérdés váratlanul érte. Pedig ezen már nagyon sokat gondolkozott. A jelent csak átmenetnek tekintette. Még nem tudta pontosan, milyen foglalkozást választ majd, de abban biztos volt, hogy a jövő csodálatos lesz. Egyszer, váratlanul történni fog valami, ami kirángatja a jelen szürkeségéből. Tulajdonképpen ő is kalandokkal teli életről álmodott, amelyben minden előfordulhat. De mindezt most nevetségnek érezte, szégyel’lte volna elmondani. Kimondani ugyanazt, amit ez a lány így fogalmazott meg: élni akarok. Az életet, a maga teljességében.

— Még nem tudom, mi leszek — mondta zavartan. Tanulni akarok. Valami érdekeset szeretnék csinálni. Nem tudom, észrevetted-e már, hogy az emberek milyen unalmasan élnék. Én valami mást akarok.

— Látom, te pénzt akarsz keresni. Miért szégyen ez? — kérdezte a lány.

— Én nem találok ebben semmi restellnivalót. Az ember a piacról él. Mindenki szeretné valamire vinni. — Felugrott, a töködhöz ment. Kihúzta magát. — Azt mondják a srácok, hogy bomba alakom van. A Brigitte Bardot se különb. Az arcom talán túl 'kerek, de azon lehet segíteni. Egy jó frizura az egész. Én már kicsi koromban elhatároztam, hogy menő leszek. Az anyám állítólag szép lány volt. Lelépett valami stricivel, az csinált néki öt gyereket, megnézheted, mi lett 'belőle. Az öreglány is! Állandóan gürizett s még egy rendes télikabátot sem szerzett. Minek élt? Este néha kiült a gangra. De akkor sem volt nyugta szegénynek, mert velem kellett ordítania, hogy miért csavargók folyton. Tán a tűzfalat bámultam volna? A te nagyanyád is olyan ordítós volt? Én már akkor elhatároztam, hogy kiharcolok magamnak mindent az élettől. Ha nem sikerül, inkább kilépek az egész buliból. Te mit csinálsz esténként? — kérdezte hirtelen.

— Vannak haverjaid?

Maga se értette, de szégyellni kezdte ez előtt a magabiztos lány előtt, hogy nincs senkije. Irigyelte. Ilyennek kellene lenini. Gátlástalannak. Kicsikarni mindent az élettől.

*— Olvasni szoktam. Néha elmegyek sétálni vagy moziba.

— Egyedül? — kérdezte osúfondárosan a lány. — S nem unatkozol?

— Miért? Legalább nyugodtam gondolkozhatok.

A lány felnevetett.

— Na, te is jópofa vagy! Az életen nem gondolkozni kell! Az életet élni kell! Trala, lala, tralalalala — dúdolta az ismert Sinatna-számot és a párnát .magához szorítva az ablakiig tangózott. — Azzal nem mész sokra, ha napi tíz

órát melózol, este meg gondolkozol. Az élet más! Te! — fordult hozzá. — Nem érezted még soha, milyen jó az, amikor az embert átjárja valami furcsa, váratlan öröm, s úgy tűnik, csak egy egész kicsi mozdulat kellene még és felemelkedne a levegőbe. Szerintem ez a boldogság. Látod, így! — Karját széttárta s lebegtette. A párna, amit eddig szenvedélyesen szorongatott, leesett. Elnevette magát. — Semmit sem szabad sajnálni, hogy ezt az érzést utolérje az ember. Néha azt hiszed, már megfogtad, itt van, a tiéd, de aztán megint tovaszáll. S marad a sörgyár vagy a konzervgyár. Mindegy!

Most már nyíltan, minden belső szégyenkezés nélkül irigyelte a lányt. Hasonlítani szeretett volna hozzá. Ugyanolyan bátor akart lenni1. Az életet élni kell. Ö meg itt ül, mint pók a hálójában, álmodozik, emlékei szálát szövögeti, verejtékezik, ahelyett, hogy felrúgna mindent és ő is menne. Mindegy, hogy hová. Csak el a hétköznapok elöl.

39