Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Kiss Dénes: "Csak ami lesz, az a virág"
H eisenberget. Mégis ki mondja, hogy Heisenberg nem ad semmit a korunknak? Ki mondhatja, hogy amit felfedez, az haszontalan? (Azok szemszögéből, akik azonnali és saját haszonra gondolnak, kétségtelenül haszontalanok az effajta felfedezések!) Egyszóval, nem minden értéktelen, ha nem is lehet azonnal vagy napjainkban hasznosan befektetni. De az is világos ma már, hogy sosem tudni pontosan, amit ma megtudunk a világról, az holnap milyen új tudás talajává válik. S ha csak arra gondolok is, ami ma már közhasznú, az mind-mind ott lappangott évszázadokkal ezelőtt tudósok, csillagászok, költők, szobrászok, festők gondolatai között, sejtelemként, gyönyörűségként. A jó mű új nyelvet követel. (Ami már egy embernek úgy ad gyönyörűséget, hogy nem sért emberi méltóságot, annak van létjogosultsága. A vita azon folyhat, hogy lehetséges-e, jogos-e mások igénye is egyedi gyönyörűség iránt? De az meggondolandó, hogy más és más dolog tehet jobbá valamennyiünket!) Azt mondhatom: tehát törvényszerű, hogy a legjobb művek — esetleg —• széles rétegek számára kezdetben befogadhatatlanok. (Hát nem így vagyunk egymással is? — Ugyanis „mellékesen” célom az is, hogy a dolgok örökös azonosságát a korábban említett kettősségekkel és ellentétekkel fel-fel villantsam! — Hiszen a művek is belőlünk valók!) A jó mű már születésekor időtlen, már akkor érintkezik mindazzal, ami bennünk-köröttünk a legősibb (vagyis legmodernebb!), legörökebib lényeghordozó. Így egy fokon túl, már nem a műnek kell, hogy legyen konkrét mondanivalója, hanem nekünk, akik érintkezünk vele. (Persze mindezzel ugyancsak vissza lehet élni költészetben, festészetben egyaránt. Mégis egy biztos, aki sokat foglalkozik jó művekkel, az rájön, hogy minden műfajban jellegzetesen izgalmasak —■ belső, finom és nem mindig harsány izgalmakra gondolok —, gazdagok ezek a művek s egy idő után nem lehet utánzatokkal becsapni bennünket.) Itt óhatatlanul szólnom kell arról a gyönyörű mutatványról és varázslatról, amit egészen sajátosan Nagy László valósít meg a magyar népköltészettel szemünk láttára. Valami olyasmi történik a magyar népköltészettel, mint a népzenével történt Bartók, Kodály és mások munkája nyomán. A népköltészet válik egyetemessé. Nagy László úgy véli, hogy a legbonyolultabb dolgokat a legegyszerűbben lehet csak igazán kifejezni. (Ó, hát van valami, amit ne fejezett volna ki a népköltészet, népmese?) Itt már minden szónak másfajta jelentősége van, nemcsak fogalmi, hanem helyzeti, mélységi-magassági, sodrás—hullámtető, hullámvölgy, fontos a mássalhangzó-torlódás, fontos a mássalhangzó-tisztaság, harmónia, szín — és mindezek ellentéte, variációja. Valahova megint eljutottunk. Juhász Ferencről azt mondtuk, hogy egy fogalmat — sejtelmet, fél-gondolatot •— esetleg szavak százainak összeforrasztásával közelít, Nagy László pedig mintha egy-egy szóban keresné a száz fogalmat, ami valóban hozzá is tartozik távol-közei. Itt jegyezzük meg, hogy az ilyen verseket már vétek ún. értelem szerint mondani, hát még szavalni! Inkább kántálni kell vagy úgy mondani, mint a zsoltárt. Az értést éppen a fentiek miatt, szinte már egyén- rangúan szolgálják az összes eszközök: szó értelme, hangulata, a sodrás, ritmus stb. Aztán a mondatokat, melyek bizonyos értelmi határokat zárnak be, szétfeszíti a belső töltés. Ebben a minden-mozgásban váltakozva hat ránk a szavak fogalmi értéke, hangulata, egymáshoz való viszonyuk, mondatbeli szerepük, a ritmus, a belső erő. A művészet különleges „plazmaállapotának” is nevezhetnénk ezt, sőt, megkockáztathatjuk ide írni, hogy ennek az összhatásnak eredőit követve nagyon messzire juthatunk a művek születésének titka felé. így pontosabban nyomon követhető, hogy miből mi származik. így teljesebb az ún. verselemzés. Az eddigi gyakorlat szinte csak trancsírozott húst-vért-csontot-lelket, 100
