Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Kiss Dénes: "Csak ami lesz, az a virág"

de nem is, lelket nem keresett (nincs megközelítőbb szavam vagy talán pszichét írjak?), csak hártyákig és reflexekig jutott el.

Valamiféle összefoglalóként keressünk megközelíthető hasonlatot, hogy az eddigieket sűrítsük. Válasszuk a repülőgépet, illetve az űrhajót. Ha a költészet •— művészet — eddig a repülőgép szerepig jutott el, illetve a repülést kutatta főként, most már a kozmoszt kutatja, az űrhajózást testesíti meg. (A költő űrhajós — írja egyhelyütt Csoóri Sándor.) De menjünk tovább, ne a dolog technikai, inkább lényegi részére koncentráljunk. Az igaz, hogy az űrhajó is repül, de már szinte szárnyak nélkül: ugyanis nincs közege!! (Egész pontosan, az eddigiekhez viszonyítva nincs közege — vagyis másfajta közege van.) Egyenrangú helyzetileg magával a Földdel és minden bolygóval. Egyetlen közege van, akár az égitesteknek: a törvény.

Még talán néhány jellemző dolgot a modern költészetről. A modern költészetben hozzánk emberiesednek a tárgyak: sziklák, folyók, csillagok, gépek s az elvont fogalmak is. Egyik legjelentősebb, A belső végtelen című versét Weöres Sándor így kezdi: „Égen madárhiány eped”. Itt is nagyon jelentős dolognak lehetünk tanúi, új költői felfogás érett meg, a mindenség emberarcának törvénye, s az ember mindenségarcának törvénye ölel bennünket magához szavak szép ritmusával. A szokványos kritika szerint pesszimista ez a vers, mert a végén az elmúlásról szól. Pedig nem az, nem az elmúlás a lényeg, hanem a dolgokba való visszamerülés. Ezt mondotta ki páratlanul szépen s ezzel új kaput nyitott, melyen már mi léphetünk majd át igazában. Hiszen itt már az említett egyetlen közeg, a törvény emberiesedik meg s ezen belül nincsen más szabály.

Azt hiszem itt is az a törvény hat, mint a világűrben, hogy minél távolabb akarunk a mindenségbe hatolni, minél távolabbi csillagot akarunk megközelíteni, annál nagyobb kerülőt kell tennünk, hiszen nincs ott egyenes, mozgunk mi, mozog az űrhajó, mozog a csillag, itt is kerülőket teszünk és mégis úgy tetszik, egyre közeledünk. Az alábbiakban Nagy László Ha dong a föld című verséről szólnék. Nem tehetem meg, hogy ne szóljak, mert csak nagyon kevésszer részesültem ilyen gazdagításban, mint e vers olvasásakor, amit azóta legszívesebben dúdolnék, énekelnék, fütyülnék, szavalnék, morzsolnék. Hadd „elemezzem” ezt a verset, mely így kezdődik: „Már tudtam én, ha dong a föld / szívemhez anyám közelít, / oda emel, hol felkereng / tej és akácméz illata,” egészen sajátos és egyéni megközelítéssel. Azzal a hatással, amit e vers, az újabbkori magyar költészet egyik remeke tett rám, váltott ki bennem. Micsoda félelmet, micsoda szorongást s a pórusokon kicsorduló, átpréselődő, sebzőgyógyító gyönyörűséget okozott. Ügy indul, mint méltóságos zendüléssel lehasadó szikla a hegyről, havas csúcsok őz-szelíd csöndjéből kiszakadóan, mégis lágyan, könnyedén, de egyben komor belső erővel s ahogy olvassuk (hangosan!) egyre jobban megnyilatkozik ez a belső erő. A szikla, a hegy-darab, letört csillagdarab, egyre félelmetesebben száguld, havas meredeken vág át, puhán rárakódik a hó, majd különös észrevétlenséggel nő meg, mint a lavinák, robajlik kívül-belül, döndül hegy-völgy-világ, dobszólók, szimfónia-futamok válnak le róla s repülnek szerte finom repeszdarabok. Különös félelem és öröm tart magánál bennünket, torkunkban gyermekkori kiáltás szálkásodik, már az egész világ csupa dübörgés, hol lágy, hol kemény és zene, tiszta muzsika, s a lavina már hegyet forgat, már minden rajta van, kis házak, köztük a szülőházunk, emlékeink, anyánk képe, ikonok és csillagok kancsalítása, nagy nyári éjszakák forognak, kővel ledobált madarak hullnak le szüntelen, de mennyi és mennyi kép anyánkról! de mind ugyanaz végül. Dörej, robaj, zene, döndülés, zenebona.

101