Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - Csányi László: Emlék és képzelet (regényrészlet)

a főszolgabíró úr társaságában kártyázhassék. Ügy mondják, sokat vesztett, s ez a mesterségesen kifordított szerencse meg is hozta jutalmát. Egy este ugyanis a főszolgabíró csodálkozva mondta:

— Nem is értem, hogy mi miért nem tegeződünk?

Felemelkedtek, a boldog Braun ott állt a Pannónia olcsó üvegcsillárjainak dicsfényében, karját félénken előre nyújtotta, miközben egyszerre kellett figyelnie a teletöltött pohárra és a főszolgabíróra, aki gyakorlott mozdulattal nyúlt át karján, majd így összefonódva, egy ki nem mondott vezényszóra fenékig ürítették poharukat. Utána áhítattal megcsókolták egymást. A bort természetesen, ekkor is, később is, Braun úr fizette.

Most, amikor ismét itt vagyok a téren, tulajdonképpen pontosan rekonstruálni tudnám a pillanatot: a polgármester már ott áll az árkádok alatt, gazdaszeme a teret figyelte, mely a déli harangzúgásban úszott. A főszolgabíró balról lépett a színre, Braun pedig az ellenkező oldalról. A zsidótemplom melletti kaptatón ekkor ereszkedtek alá az ügyvédek, néhány orvos társaságában. A rókalyukhoz címzett csapszék ajtajában két névtelen adótiszt tűnt fel, míg Güns úr divatháza felől Regényessi szerkesztő úszott be, Absolonként himbálózva szörnyű hajzatán. A nyiszlett Braun az árkádokig óvakodott, úgy irányítva lépteit, hogy egyszerre érkezzék a főszolgabíró úrral. A tér felett két veréb szállt át. S ekkor hangzott fel a történelmi jelentőségű „szervusz, kérlek alássan”, liturgikus áhítattal, egy himnusz szárnyalásával.

A főszolgabíróval nem tudom mi történt. Zúg a déli harangszó, de a tér kihalt, a Szentháromság szobornál egy ápolatlan nő vág át, s fent, a kaptatón, egy ráérő fiatalember őgyeleg. A régi játékszabályok értelmében a polgármesternek már ott kellene állnia az árkádok alatt, s miközben megindul a gyomornedvek boldog kiválasztódása, meg kellene jelennie a főszolgabírónak, Regényessi szerkesztőnek, s természetesen Braun úrnak is.

De a tér üres, fáradt és kopott. Langy szél kavarja a port. Egy másik szél, amely viharrá erősödött, valamennyi szereplőt elsodorta. Braun urat is, akit 1944 tavaszán a város szélén felállított gettóba vittek, s onnan — feleségével

együtt — Auschwitzba. Ügy mondják, addigra mindenét elkártyázta.

*

Este felolvasom ezt az epizódot, s O., akinek csupa meglepetés ez a világ, kerekre nyitja a szemét: „Valóban, így történt?” Így történt, P. szemüvege azonban az aggodalomtól villog; nem fullad-e anekdotákba a tanulság, vagy nem lenne-e jobb szabályos regénnyé kerekíteni, melyben otthonosabban mozoghatnának ezek a torz jellemek?

A regény, de még egy regényes korrajz lehetőségét is rögtön elhárítom: ha megadott dimenziók között mozgó történetté szűkítenénk a múltat, s elbeszélés válnék abból, amit vallomásnak szántunk, föltétlenül engedményeket kellene tennünk; a valóság mindig tágasabb, szellősebb, mint amit az irodalmi műfaj kikerülhetetlen kényszere jelent. Inkább azt kellene megkísérelnünk — ameny- nyire erőnk, emlékezőképességünk engedi —■, hogy a tényeket vázoljuk fel, s ezek alapján egy szeszélyes jegyzőkönyvet nyújtsunk át a feltételezhető majdani olvasónak, akitől megértést és részvétet várunk, abban a reményben, hogy a tanulsággal már saját magát gazdagítja.

— Ezért ragaszkodsz ilyen aprólékos gonddal a valósághoz? — kérdezte P.

— Ezért. Azt természetesen nem hiszem, hogy ezekről a lapokról ifjúságom színterét majd topográfiai pontossággal meg lehet állapítani, nem is ez a célom. Erre egyébként is alkalmasabbak a kartográfiai vállalat kiadványai. Azt szerette