Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: Előjáték egy regényhez

dőn minden elveszett, egy Magyar Odüsszeia képét vetítette elém, melynek végén azonban nem a boldog Ithaka vár, hanem a koppányi hegyoldal sűrű csendje, melynek dermedtségét teljessé teszi a valósággá vált jelkep, a behavazott táj fehér némasága. A cselekmény tulajdonképpen a történet felszíne alatt van, s azokhoz a folyókhoz hasonló, melyek a föld alatt teszik meg útjukat, s midőn a fölszinen láthatóvá válnak, csak sejtetik, hogy milyen mélység és távolság maradt mögöttük. Mert a bukás, 49 tragédiája, sokkal többet jelentett, mint csatavesztést, sikertelen kísérletet, tüzét Mohács és a kuruc harcok hősi kudarca is táplálta, s így lön „világ csudájává”, mint Arany nevezte. Az éhes és didergő honvéd, akinek nyomát „hóval lepte be a tél”, Világos szégyenét vitte haza, s otthon is mi várt rá? Az élet keretei, melyek egy patriarchális életforma rendjét jelentették, széttörtek, idegen hódítók lepték el az országot, akik saját törvényüket erőszakolták rá. A bujdosók mindenkinél jobban tudták ezt: hosszú útjuk közben, mialatt udvarházak és parasztkunyhók rejtegetett vendégei voltak, mindenütt ugyanazt a kérdést hallották: mi lesz ezután?

Ha képszerűen akarnánk ábrázolni a történet vonalát, egy lefelé mutató egyenest kellene rajzolnunk, melyet időnként ugyan magasba rántott egy-egy győztes csata reménytadó öröme, de a figyelő szem már akkor is észrevette, hogy a részvétlen Európa, majd az orosz beavatkozás hirtelen a mélybe fogja rántani az események vonalát. Történetünk hősei azonban alig tudtak erről; a márciusi napok mámorában, a felvidéki hadjárat céltudatos fegyelmében, vagy Buda megvételében csak azt érezték, hogy Európa tekintete figyeli őket, s ez az érdeklődés újabb erőt és kitartást adhatott, de a tudat rejtőkében nem lappangott-e a közeli tragédia, testetlen ködszerűségben, megfogalmazhatatlanul?

S a bukás után, nemcsak a vándorlás hónapjai alatt, hanem az otthon vélt nyugalmában is, nem ez volt-e minden mondat szükségszerű végszava, mert a hősi erőfeszítés, a bátorság, a jellem próbája után a keserű bukás várt rájuk, s örülhetett — ha ugyan tudott örülni —, aki életét megmentette.

Az ember nemcsak álandóan gyarapodó múltját hordja magával, hanem fokozatosan beteljesülő jövőjét is. Hajlam és beidegzett szokás, az idegrendszer reakciója és a körülmények mechanizmusa együttesen alakítja ki azt, amit végül, midőn az események lezárultak, sorsnak hívunk, s ezek a vektorok bizonyos értelemben az elkerülhetetlenséget is sejtetik, jót és rosszat egyaránt.

A regény is csak formailag határol körül egy eseménysort: hősei a regény kezdete előtt is éltek, s a könyv utolsó lapja nem zárja le sorsukat. Bujdosó honvédeink regénye nem Világossal kezdődik, midőn ama augusztusi napon felhangzott az utolsó éljen, s nem is végződhet azzal a pillanattal, mikor a már hóval borított tájból elébők rajzolódnak az otthon bizonytalan falai. Ezek az emberek, s azok is, akik kívül élnek elbeszélésünk körén, különböző utakon jutottak el a forradalomhoz, más indítékok, a lelkesedés különböző hőfoka motiválta életüket, de ugyanazt az eredményt mutatták fel, hogy végül útjaik ismét szétváljanak, s mindegyik a maga módján viselje múltját és sorsát.

S ezzel végeredményben eljutottunk a valódi problémához: az elbeszélés csak egy kiszakított részt tud felmutatni az események végtelen láncolatából, mégsem mondhat le a teljesség szándékáról, aminek legalább a látszatát kell megmentenie. De akkor hol kezdjük, s hol végezzük elbeszélésünket? S kell-e szigorúan ragaszkodnunk az időbeli sorrendhez, nyomon kell-e követnünk lépésről lépésre az eseményeket? Mert már nem elbeszélők vagyunk, a szó eredeti és zavartalan értelmében, az események halmazát egységgé kell formálnunk, leírt szóban, tehát irodalomban kell gondolkoznunk, áthidalva a szakadékot, ami

109