Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: Előjáték egy regényhez
a valóság és a mű között van. Mondjuk ki végtére: regénnyé kell alakítanunk az egyszerit és soha nem ismétlődőt, tulajdonképpen a valóság ellenében is, bizonyos részeket mellőzve, másokat kiemelve, hogy az olvasó a felfokozott hatás révén váljék a távoli és számára önmagában közömbös sorsok részesévé. Az író mindig egy kultúra produktuma, épp úgy, ahogy az olvasó is. A könyv pedig, amely tulajdonképpen párbeszéd, vita az olvasóval, egyetlen pont, a történet köré sűrít ismeretet és véleményt, aggályt és végső választ. Az írónak tehát nemcsak hőseiről kellene mindent tudnia, hanem a társszerzővé avatott olvasóról is. Minden könyv, de még egy szűkre szabott elbeszélés is, tapasztalat és invenció, egyéni élmény és kollektív életérzés egysége, zárt világrend, melyben a kívülről érkező olvasónak otthont kell találnia. Az írói szándéknak és az olvasó törekvésének tehát találkoznia kell, közvetlenül is, az események magával sodró tengeráramában, s egy magasabb szinten is, ami már az esztétika és etika kategóriáiba tartozik. Tudomásul kell vennünk, az olvasó általában nem azért olvas, hogy erkölcsi tanulsággal gazdagodjék, leszokjék hibáiról, erényesebb életet éljen. De hát akkor mit is akar az olvasó, amikor az író, épp azzal, hogy egy kultúra produktuma és hordozója, minden sorában erkölcsi elveket testesít meg, s a történet nem egyéb, mint világképének illusztrációja? S ez nem is lehet másként. A csodálatos Jeremias Gotthelf például kifejezetten azért írt, hogy erkölcsi példával szolgáljon a jámboroknak, míg a másik véglet, a divatos Hemingway, elutasított magától minden erkölcsi célzatosságot, s mégis, ábrázolt világa nemcsak tükörképe, hanem példája is egy szemléletnek, magatartásnak. Ügy tűnik azonban, az olvasó számára mindez másodlagos: a történeten át akar bepillantani idegen sorsokba, hogy ezekkel, egy bizonyos határig, de csak addig, ameddig részvéttel átszőtt kalandvágya engedi, közösséget is vállaljon. Tehát a történet a fontos, a mese, amely hírt ad a távoliról, elmondja, hogy mi történt ismeretlen emberekkel. De épp a modern regény a bizonyosság rá, hogy a mesélőkedv kezd elapadni, a regény valami más lett, elhagyta természetes medrét, s ha pusztán fejlődést keresnénk ebben, a végeredménynél nem kapnánk valós értékeket. Ez a „valami más” azonnal szembetűnik: a kezdeti regény elbeszélt, a modem regény ábrázol, különböző helyzeteket elemez. A kezdeti jelző természetesen nem időbeliséget jelent itt: a nemzeti irodalmak történetében többé-kevésbé azonos jelenségek nagyon gyakran különböző időben zajlanak le. Ügy tűnik, mindez merőben technikai kérdés, ahogy végtére minden új áramlat külsőleges eszközökkel hívja fel magára a figyelmet: a realizmus elbeszélt, a naturalizmus részletezett, mindkettő a szorosan vett valóság keretein belül, a szürrealizmus azt kereste, mi van az érzékelhetőn kívül. S bár technikai kérdés, mégis a lényeget érinti: ha Hófehérke történetét más-más módszerrel meséljük el, az eredmény nem lesz ugyanaz. S bármelyik elbeszélő technikát részesítsük is előnyben, még nem biztos, hogy találkozunk az olvasó élménykörével: az olvasónak épp úgy végig kell járnia az irodalom holdváltozásait, mint az írónak. S itt már az értékrend is vitathatóvá válik: aki Jókait olvas Proust helyett, nem biztos, hogy ízlése alantabb járó, s aki Beckettet Shakespeare elébe helyezi, nem biztos, hogy csiszoltabb ízlésű. A görög, a latin kultúra, a középkor keresztény Európája, egységben látta a világot, az újkorban azonban nemcsak az ízlés bomlott föl, hanem a szemléletmód is, a technikai haladással, amely minden modernség jelképe, valószínűleg csak növekednek az ellentétek, s csökken az esztétikai szintézis igénye és 110
