Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Simon István
jött el”. így találja meg újra otthonát ott, ahonnan indult, a falusi környezet konok Anteusaként. Akit a hazai földre verhet a sors, de éppen ott nyer új erőt, az otthon és a paraszti közösség karjaiban: ... a szívem most úgy örül, érzem, meg is facsarodik, — hogy újra itthon vagyok, itt, és új a százszor megszokott, az ajtókkal kezet jogok, és körülnézni is de jó”. (Itthon) A megnyugvás és harmóniaépítés biztonságában Simonnak újra kell fogalmaznia eszményeit. Ez az újrafogalmazás persze nem jár merőben új elvek kialakításával, inkább ellenőrzés és válogatás. Az ifjúság életre, munkára és közösségre épülő eszmevilága kap most új hitvallást, edződik meg a próbákban, válik elevenebbé. E költői feladatot végzi el két utolsó kötete: az Almafák (1962) és a Szőlő és gesztenye (1966). Bennük klaszicizálódik költészete. Az eszmények újólagos összefoglalását a szülőföld és a paraszti környezet felmutatása vezeti be. Simon otthona, a „partos, kicsi Hellász” (Tavaszi szőlővidéken) most lesz igazán jelkép: a mértékletes élet, az okos emberség, a boldog biztonság szelíd szimbóluma. „Amíg nézem, önkéntelen, / odanyúlok a szívemhez” — írja, midőn szülőföldjére tekint (Hideg reggel). E vallomás arról árulkodik, hogy a költő ismét meglelte helyét az édenben. Édenben, mely az ifjúság világára emlékezteti, mégis más: a letisztult indulatok, a végiggondolt eszmék, a megizmosodott hit otthona. Éppígy magáénak érzi a paraszti életet és közösséget: a Táncoló öregek, A juss, az Éjjel a présházban az ismerős életforma melegét és méltóságát idézi fel. Az otthoni környezet sugallata erősíti meg hitét a munkában, a küzdelemben is (Mesterek között). Nem romantikus hőstettekre biztatja magát, hanem a hétköznapok szívós alkotómunkájára: „mindegy, hogy kis csalános csermely, / szálfákat úsztató folyam — / ami vagy, az vagy, életeddel / egyet tehetsz: éld hasznosan” (Elzárt szökőkútra); „Sose félj, míg erődből futja: alkoss, / tedd dolgodat” (Biztató). Bölcs élettervet írnak e sorok: az alkotás és az értelmes élet törvényeit. E törvényeket újra a természetből választott jelkép foglalja egybe: az Almafák: Nem is tudjuk az ültetőjét s hogy ki ojtotta valaha, de él az emlékét őrző szép csillagvirágos almafa. Ö maga elmegy, de helyébe almafát állít, s ha kimúl, vele a szépség tengerébe mindörökre belesimul. A bizakodás szavai ezek, valami próbált, sebeiből felgyógyuló, hegeivel erősödő bizalomé. Az optimizmus, mit Simon hirdet, már nem az ifjúság harsány hite, felhőtlen derűje; inkább egyféle katharzis, megóvott, visszaszerzett és igazolt 80
