Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - Németh Imre: Katalógus az esőről (vers)

lámpát, apám cigarettát sodort, és mint régen, felémnyújtotta egyiket, múltat, kirajzott családot, halott feleséget hívó mozdulattal. Mosolygott, félrehajtott fejjel, aztán megremegett, összehúzta szemét és a szájaszélébe harapott, mintha tüdőrák és egyedüllét elviselhetetlen fájdalma egyszerre hasított volna bele. De rögtön ismét rámmosolygott, mintha elnézést kérne „emberi gyengeségéért”. Ittunk egy pohár bort, hallgattunk egy darabig; valami súlyos, beszédes csend ülte meg a szobát. Olyan, amikor már felesleges minden hang, anélkül is értik egymást mély és visszahozhatatlan pillanatokban. Figyelmesen néztem az arcát, a jellegzetes szarkaláb-ábrákat, nikotinnal aláfestett, vastagra stuccolt ősz bajuszát és sűrű szemöldökét — mely még derességében is szőke volt. Hosszú, halványbarna kezei megadón, ernyedten csüngtek a karfáról, a sötét, vastag erek mint gyökerek hálózták a kézfejét. Ügy néztem apámat, mintha először látnám, vagy végleg — utoljára. Milyen felületesen, milyen magától értetődőn éltünk egymás mellett! Azt a kis vágást a homlokán, a mély pórusokat az arcon, a nyak cikcakkos, barna évgyűrűit soha nem rajzolta belém emlékezetem ilyen maradandón. Valahogy mindig az egészet láttam benne, és egy jóleső, megnyugtató, hússá-vérré inkamálódott fogalmat: apám. Ugyan, vissza fogom-e tudni idézni, ha egyszer majd az unokáinak beszélek róla? Alakját, mozdulatát, hanglejtését, stílusát, boltozatos koponyáját, nagyon gyér ősz haját? Unokáinak, akik nem látják meg soha őt és nem lesz számukra fájdalom, hogy ő nincs már . . .

Elmenet, a lépcsőházban elővettem naptáramat. Már csak három hónap — a piros vonalig . . .

*

Másnap délelőtt meghalt. Tiszta volt az ég, mint a szeme, régen, még anyám életében. Harsogott a nyár, muzsikált az élet és olyan valószínűtlen volt a halál. Elment. . . Úgy láttam őt magam előtt, mint gyermekkoromban, ahogy egy kicsit előttem megy az utcán nyári vászonruhájában és amikor befordul a sarkon, félni kezdek, mint elhagyott, védtelen gyerek.

Németh Imre: KATALÓGUS AZ ESŐRŐL

Szemed fényesíti, homlokod deríti, homlokod deríti, szemed fényesíti; szemed dús ereit kékségbe borítja, véres erezetét kékségbe borítja, kék ezüst hálóját szerte szétteríti, hálószem-ablakát szivárvány ékíti, homlokod árkain folyói buzognak, szemöldök-erdeid tavakban szuszognak, pilláid két csöppje, megtisztuló gyöngye esésben szétmálló csillagok göröngye, szólásra nyíló szád párásodó gyönge tisztult lehelete gyöngyözik pörögve,

— s hull, csak hull, (és esik), mintha felhők könnye mosdatná az arcod, fürdetne örömre.

56