Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Csányi László: Naplójegyzetek

volt elfoglalva. Palotákat épített, kereskedett, gazdagodott, vagy éppen lélek- elemző regényt írt. La Rochefoucauld kortársa Zrínyi, amikor Prévost abbé Manón Lescaut-ja megjelenik, a mi Mikesünk törökországi leveleit írja.

* * *

Ez a mindig-időszerűség bonthatatlan egységet jelent; minden felosztás, törekvések, irányok kioövekelése külsőleges, és végtére érdektelen. Deákos vagy magyaros iskola? — mindig valami mellékeset jelentett; Batsányi verse a francia- országi változásokra, a Talpra magyar, vagy Ady kétségbeesett szaggatott kiáltása csak itt hangozhatott el, s mindig időszerű. Ez lenne irodalmunk nagyságának titka? Valószínűleg ez jelenti korlátáit is.

Kifelé feltétlenül. Mert mit kezdhet vele az idegen, még akkor is, ha megtanulja történelmünket, s megérti a rejtett célzásokat, ha hiányzik belőle a benne-élés természetes fogékonysága?

* * *

„De Pucheim kardja szívemnek szegezve, Félig se mertem azt kimondani/’ Mit ér vele az idegen, ha tudja, ki volt Pucheim, s azt is, hogy ki Arany? A szavak sajátos közegben élik értelmen túli életüket. Vagy Kisfaludynak ezek a semmitmondó sorai: „Ülj mellém a kandallóhoz, Fel van szítva melege...” Nem arról van szó, amit itthon is, külföldön is oly sokat emlegettek, hogy nem lehet lefordítani. Miért ne lehetne? De a szavak — az ellentmondástól sem kell félnünk ■— nem azonosak jelentésükkel. Ami mögöttük él, igaz valóságuk, legtöbbször nem realitásával hat, hanem azzal, amit hozzágondolunk.

* * *

Irodalomtörténet-írásunk, német mintára, tulajdonképpen kezdettől rossz úton járt, amikor csak a tényekre és adalékokra figyelt, „történetet” írt, ami feltételezi a kezdetet, a kiteljesedést, a kitapintható fejlődést. A Roland-ének kezdet, hasznos kiindulópont, amelyhez viszonyítva sok mindent mérlegre lehet tenni, a Halotti beszéd, vagy a Mária-siralom nem, mert csak egy latin előkép áttétele a meglevőbe, a kötött, rituális szöveg ráerőszakolása a természetesre, írásos emlék, mint egy esküminta vagy adománylevél, de nem irodalom, a szó lelket-népet kifejező érteiméiben.

Aki kívülről közeledik hozzá s történeti folyamatot keres benne, rögtön megreked, s jobb híján a nemzetek feletti latin árnyékából próbál következtetni; mintha valaki a Császár-féle Dante-átültetésből akarná megrajzolni a XIV. század emberét.

* * *

(Szaggatott párbeszéd, éjfél felé, bor mellett. Szekszárd, 1967 nyarán.)

— ... de mindaz, amit elmondtál, nem jelent-e visszalépést? A világ — lehet, hogy csupán kényszerből — a nagy kiegyenlítődések felé törekszik. Már a meny- nyiség miatt is. Gondolj arra, hogy mit jelent ma a világirodalom? A világ könyvtermelése egyszerűen áttekinthetetlen: száz éve is még külön mérlegre lehetett tenni minden alkotást, ma csak az általános tendenciákat lehet fölmérni, mondjuk így, „a kor érzemónyét”.

— Tudom, sőt rögtön hozzá is teszem: a világirodalom napjainkban csaknem kizárólag mennyiségi fogalom lett. De ennek azt kell-e jelentenie, hogy a tengeráramlás törvényszerűen elmos minden szigetet?

— Visszakanyarodunk tehát a feladat parancsához?

— Az igazi művészet mindig feladat, s csak himpellérek, vásári csepürágók érik be a legegyszerűbbel, a jelentéktelennel. Ne féljünk a szótól: feladat, a leg124