Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - FIATALOK - Turcsi Imre: In memoriam (vers) - Kocsár Imre: Bodzavirág (vers) - Szokoly Tamás: Kő (vers)

árnyékok temetője fekete virág fekete szobor

milliószor feláldozott krisztus te vérző halálodban felemelted a napot és nekünk tartod immár mindörökre

urcsi Imre László : IN MEMÓRIÁM

Megállított az utcán egy illat

Körüllengett, összecsapott fölöttem,

s tovalibbent a sima szelekkel.

— Szerettem volna felkiáltani: anyám szappanos kezét idézte — mosdatott.

Kocsár Imre: B0DZAV1RÁG

Fehér kis gömböket ébreszt a reggel, a ház sarkának dőlve kel fel a Nap.

Zöld levelekre ráteszi langy kezét, megcirógatja a poros utakat.

A lapuk zöldjének dülleszti hátát.

Együtt kelsz te is a Nappal, és leszaladsz hozzám a jegenyék mély tövébe, hogy elmond azt, amit én nem hallottam még: A ház mellett kinyílt a bodzavirág.

Szokoly Tamás: KŐ

Kő vagyok: kemény, nehéz. Fejet betömi jó darab.

Foga reccsenve törik szét Aki bátor s belémharap.

Az út porában fekszem itt, Valaki talán felemel.

Ha nem, hát magam, pattanok Csillagnak fel, az égre fel.

Lehet, hogy egy hűs tenyér Szennyes vizek mélyire dob,

Iszapba ülve akkor is,

Még akkor is Kő maradok.