Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - Rácz Zoltán: Könyörgés (vers)
De ez is megoldódott. Egyszerre — mint a bűvészkarikák — egy lehelet, és szétváltak puhám, zajtalanul. Lehet, hogy még látott utána valamit. * — Miért fekszik a földön? — kérdezte Lacika. — Ott jó neki — mondta bölcsen Dudus. Felkapaszkodtak a nyitott konyhaajtó kilincsére, és hintáztak felette, amíg haza nem jött az anyjuk. Rácz Zoltán: KÖNYÖRGÉS Tenyésztett nyírfák. Akár a csatasor. Alattuk kövér tyúkokat kerget egy felbőszült kakas. Megtámasztják a mellükig érő kertet. A kert gazdag, rózsaszín barackos, húsos hagymája lompos, magas. Birskörte bimbóján bogárhad petézik s berúgott méhektöl dönög a kas. Nyírfák. Bozontos, zöld óriások bokáig érő hófehér ingben. Alattuk béke. Ma ez a béke — mert ennyi a béke szerintem, s még annyi, hogy dübörgő vonatok állomásokon megállnak, az emberek sietnek, integetnek, találkoznak és válnak tudva, hogy mindenki visszatér, világgá futó út nincsen, nyírfák, célok, kertek, vonat, igen — a béke ez szerintem. S mégis ... Ahogy e nyírfák alatt naponta jövök-megyek, nyelvemen lőporfüst ízét érzem s elém lendülnek árnyék-kezek, megtorpanok, mert „Megállj”-t kiált ötven gyolcsfehér óriás, elém mered emberfej-gyümölcsét rázva az ötven karcsú nyárs, 65
