Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - Jókai Anna: Szép délután (elbeszélés)
„Magának semmi se jó. Karácsonykor sír, szilveszterkor veszekszik. Nyáron melege van, télén szaggat a karja, tavasszal fáj a feje és ősszel mit tudom én ...” Talán nincsenek is szép délutánok. Boldog fiatalság. Szép öregség. A regényekben. „Könyvet nekem ne adjatok. Nem szeretem a hülyeségeket...” Végzett a mosogatással. Megtörölte kezét a konyharuhában. Gyanakodva a kávé fölé hajolt. „Ha ez a dög megint beleivott... egyszer úgyis agyonütöm ...” Tizenkét tányér ragyogott egymáson. Fogta őket, emelte a legfelső polcra. A két karján végigfutottak a kések, átvágták az izmokat. Egy pillanatig még tartotta a fehér tányérakat maga előtt, mint az ostyát úrfelmutatáskor, azután kinyíltak az ujjai. Az óriás csörömpölésben ferdén, a bal füle mellett, fejébe hasított a fejsze. Csak egy kicsivel erősebben, mint máskor. Azután elmúlt. Állt a cseréphalom között. — No — motyogta magában — nono . .. Nem tudta, mi ez. Mintha kiment volna az ajtón, és letett volna odakünn valamit. Hitetlenül oldalt lebbentette a kezét, félkörben forgatta fejét. Majd a bordáihoz kapott, nyomkodta őket a hüvelykujjával. Nincs többé fájdalom. Az asztallap műanyag-burkolata hirtelen harsogó kéken megfényesedett. Tágranyitotta a szemét. A sárga sugarakat nézte, a rubinpiros mázat az edények oldalán. A zöld üvegpoharakat, szivárványcsíkokkal a hasukon. Az aranybarna fényben remegő ajtóküszöböt. A cukortartóban a millió kristályszemet. Ilyet még sohasem látott. Miféle színek ezek? Átlépett a cserepeken. Óvatosan tette egymás mellé a lábait, de mintha vajra lépett volna, lágy volt a kő a talpa alatt. A szekrényhez ment, tört a cipóból. A székhez vitte, leült. A falatot a szájába tette. Micsoda ízek! Külön-külön érezte: ez a só, ez meg a búza... Ivott egy korty vizet az üvegpohárból, izgatottan. „Érdekes... a víznek is van illata” — gondolta s ezen elcsodálkozott. Babrált kicsit a petrezselyemmel. — „És milyen friss ez a petrezselyem... milyen tiszta növény ...” Ujjait a napfénybe tartotta, mozgatta, jeleket húzott. „Hihetetlen. Nagyszerű...” — suttogta, mintha felfedezett volna valami rendkívülit. A nyitott ablakon besurrant a macska. De nem a régi. Nem a gyűlölt tejívó. Fekete, lüktető életdarab. S ahogy elhullámzott mellette, meleg áramot sugárzott. Enyhén szédült. Úgyis olyan puha a kő, lefeküdt rá. A macska melléállt, nézte, vibráló karikákkal a szemében. „Igazi szép délután” — gondolta elégedetten és mosolygott — Hagyma- és jácintszag borult az arca fölé. Élvezettel beszívta. Kicsit szúrta a koponyáját a színek káprázatos ragyogása, ezért félig leeresztette a pilláit. De azért látta még őket együtt; békésen remegve a fényben: a macskát, a petrezselymet és az üvegpoharat. Hallotta a nevetést is. Milyen édesen nevetnek! Nevetett ő is, ugyanúgy. Azután kellemes sötétség jött, és két egyre növekvő tűzkarika. Amulva figyelte csukott szemhéja mögött. A karikák egymásba akaszkodtak, majd rángatták őket jobbra-balra, hogy finoman belerendült a teste. 64
