Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - Jókai Anna: Szép délután (elbeszélés)
JÓKAI ANNA SZÉP DÉLUTÁN Állt a mosogatódézsa előtt, s mint minden nap, vigyázott, bele ne bukjon a lébe Tizenöt éves koráig a tanyán dolgozott, a szüleinél. Azután belhozták a szövőgyárba. Negyven év alatt kilencvehhatezer kilométert futott le a gépe mellett. Kétszer is körülsétálta a földet, mégse látott belőle mást, m:int Nyergespusztát, Budapestet, és egyszer a Balatont, 1958-ban, szakszervezeti beutalóval. A férje nem jött vissza a háborúból. Talán meghalt, vagy szerzett magának valahol egy kövér, vidámabb feleséget. A három gyereket azért felnevelte, egyedül, úgy-ahogy. Öt éve nyugdíjas. Most a Maca lányára főz, mos, takarít, Délutánonkint labdákat varr egy szövetkezetnek. Éjjel nem tud aludni. Forog az ágyban, mint a búgócsiga. — Eridj innen . . . menjetek a szobába! — kiáltott az ikrekre, s fenyegető, csosszanó mozdulatot tett a lábával. Hamar abbahagyta, mert lüktetett a püffedt talpa. Dudus és Lacika nevetve hömpölyögtek kifelé. — A macskát is — szólt utánuk szigorúan —, azt a dögöt is vigyétek, ha már az anyátok megtűri... — A macskára fröccsentett a mosogatóvízből. Az rávicsorított és kirohant. Az ajtó persze nyitvamaradt. „Huzat van” — gondolta — „a huzat árt nekem.” De nem mozdult. Sikálta a lábos fenekét, csak úgy harsogott a kefe. Maca megint moziba ment. Mozgó figurák. Mire jó? Ronda, piszkos konyha. Kókadt petrezselyem, vízbe áztatva. A szomszédban megint leégett a hagymás rántás. Émelyít:, kibírhatatlan szagok. Ha nyitva van az ablak, megfullad az ember a bűztől. Ha meg becsukja, nincs levegő. És mennyi edény! Maga mellé pislantott, a tűzhelyre. Tejeskávé. „De feltétlenül megegye, mama . ..” Mintha az olyan egyszerű lenne! Valami mellékíze van, és a zsemlye se olyan, mint régen. A délutáni nap elérte az ablakot. Besütött, egyenesen a dézsába. így még undorítóbb. Ételmaradékok, zsíros mócsingok. A sarokban a rongyok, meg a tű. „Minek csinálja, édesanyám?” Valamit csak kell csinálni, Ha már nem jó se a kávé, se a túrós bukta. A tévé a legidegesítőbb, Ugrabugrálnak, és azt se tudják, mi az élet? Mit lehet ezen élvezni, ezen az egészen? Az unokák! Két vadember. Folyton nevetnek. Ez már betegség. Most is nevetnek. „Azért nekem is lehetne” — gondolta sóváran és belecsapta a szivacsot a mocskos lébe —, „nekem is lehetne egyszer egy szép délutánom.” — Összekulcsolta göbös ujjait a dézsa fenekén. — Egy szép délutánt, uram — mondta félhangosan, — meggyőződés nélkül, gépiesen. „Maga folyton nyűgösködik. Azt se tudja már, mit akar...” — hallotta Maca fölényes, ingerült hangját. „Egy szép délutánt.. . nekem is kijár .. 63
