Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - Jurij Jakovlev: Pléh-huszár a város felett (ford.: Csalló Jenő)
a piros sapkát: csak az orra kandikált ki alóla. Kiru összegunnyadt kissé, de a gallért csak nem tűrte föl. Megállapította magában: kitárt gallérral, így sokkal férfiasabb. De ugyan miféle férfiasságról lehet szó, ha egyszer ilyen sovány legény maradt és csapott vállú! Az álla hegyes, az orra pici és tonkasz. A szemöldöke, a pillája annyira seszínű, mintha leperzselődött volna, s attól most teljesen csupaszon maradt volna a fiú szeme. A keze is fehér. Nincs rajtuk bütyök, bőrkeményedós, semmi. Az orrán viszont szemüveg trónol. — Na, ott van az a titokzatos forgattyú — intett fölfelé Ajna. — Nézzétek! Az egész kompánia hátraszegett fejjel vizslatott fölfelé. Cserépzsindelyes, meredek háztetőt láttak. A cserepek vörös tollpihékhez hasonlítanak, az egész tető pedig mint p:'ros madár kiterjesztett szárnya. A tetőnyereg legvégén vasrúd mered az égnek. Ezen van az a bizonyos pléth-valami. Így, a földről is látszik, hogy ez a bádogforgó valahogy egészen más, mint a többi. A formájában van valami furcsa lendület, valami érthetetlen mozgalmasság. Vajon miit akart ábrázolni vele a széljelzők hajdani mestere? A nedvesen tapadó, szürke hó nem hagyta a fiúkat nyugodtan vizsgálódni. — Kakas ez a javából — jelentette ki egyikük. Egyetlen szó elég volt, hogy parázs vita kerekedjék. — Kakas? Ez? Nyilván, soha életedben nem láttál még kakast. Miféle kakas, ha nincs farka? — Honnan veszed, hogy nincsen farka? A vak is látja, mekkora nagy farka van. — Kiru, te pápaszemes vagy, a négy szemeddel jobban látsz. Mondd meg: van farok vagy nincs? Fejébe szökött a vér Kirunak. Úgy érezte: a barátai csupán azért emlegették a szemüvegét, hogy még jobban eiáztassák Ajna előtt. Lopva odasandított a lányra, előre elképzelte, milyen gúnyos lesz a tekintete. De semmi. Még csak arra sem fordul a lány. Végre megnyugodott Kiru, s ő is nézdegélni kezdte azt a bádog-micsodát, amely nicsak, fölszállott a város fölé, és a szelekkel komázik. Kiru összehunyorította a szemét, erőltette: van-e hát a forgón farok vagy nincsen? A fiúk várták a választ. De ugyan mit mondhatott volna nekik Kiru? A nedves, nagy hópely- hek rászálltak a szemüvegére, elhomályosították egészen az üveget. Most már a földön sem látott semmit, nemhogy az égen látott volna. — Nem látom — ismerte be Kiru a kudarcát. — Ej, te vaksi! — Ajna csupán ennyit vetett oda, miközben lesújtó pillantással mérte végig a fiút. Szó nélkül sarkonfordult Kiru, és ment, ment, ahová a lába vitte. Sokáig ődöngött a városban egyedül, kétségbeesve. A hideg, nyirkos szél egészen átjárta már, a hópelyhek meg mindenképp be akartak furakodni a gallérja mögé. Kiru felhajtotta a gallért: most már úgyis minden mindegy. Végre ismét visszatalált abba az utcába, ahol Ajna után mentek. A furcsaforgós ház előtt megállt. A csoport már nem volt ott. Ki tudná, ugyan mivel végződött a vita, bizonyos azonban, hogy már rég hazaszóledtek. Kiru egyhelyben topogott. Fejét hátraszegte, s kínlódva sokáig fürkészte a homályba vesző házcsúcsot. Megtörölgette a szemüvegét, be-belhunyta a szemét, s újból-újból felnyitotta. De jó is lenne, ha mondjuk holnap reggel, iskolába jövet, elmesélhetné Ajnának, hogy milyen is valójában ott fönt az a bádog-szörnyeteg! Mintha tűzláng lobbant volna akkor hirtelen a fiúban: egészen kimelegedett, s a szíve megtelt határozottsággal. A lehetetlent most így teljességgel megvalósíthatónak 9
