Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - Jurij Jakovlev: Pléh-huszár a város felett (ford.: Csalló Jenő)
látta. Nem vetett még számot magában, hogy mit is akar tenni, de máris elindult lassan a ház bejárata felé. A lépcsőházban félhomály terjeng: a lámpákat még nem gyújtották föl, a borús égboltról viszont alig szivárgott be valami fény. Kiru ment fölfelé a lépcsőn. Elhaladt a lakások ajtaja előtt: futólag látta a kis csengőgombokat, a leve- lesládikók nyílását meg az alig kivehető ajtószámokat. Sietett. Mintha attól tartana, hogy a lobogás, amely most viszi, taszítja mind följebb a lépcső fokain — egyszerre kialudhat benne. A padlásajtó nyitva volt. Kiru a szellőzőablakhoz ment, s kinézett: a szél hideg nedvességet csapott az arcába. Hópehely ragadt a szempillájába, s rögtön el is olvadt. Nézett kifelé a fiú az ablakon, de nem látott mást, csak a háztetőket. Ügy futott szét a tetőrengeteg m nden oldalon, mintha óriás hullámok meredtek volna mozdulatlanságba, s a távolban egybeolvadnának az égbolt tengerbe lógó peremével. Kiru egyszerre látott vagy tucatnyi szélkakast. Mintha iránytű mutatói lennének, mind ugyanabba az irányba nézett. Ügy rémlett most a fiúnak: minden kakascsőr s minden nyílhegy őt célozza, és mid-mind azt leshvárja; mit fog tenni? Derékig kihajolt a szellőzőnyíláson, s végignézett a tetőn. így, egészen közelről a zsindely-p:ikkelyek egyáltalán nem hasonlítottak könnyű tollpihékre. Súlyosak voltak, nyilván, girbe-gurbák, némelyiket be is lyukasztotta már a jégeső: az egész együtt inkább valami őshüllő megkövült páncélzatára emlékeztetett. De a furcsa bádogforgót hiába kereste: eltakarták előle a magas kémények. Egy pillanatra elfogta Kirut a félelem. A dudáló, „ruganyos” szél azonban mintha a rideg, szép Ajna hűvös hangját sodorta volna a házak fölött. S ez a hang azt suttogta: „Menj!” És az a félelem, hogy a kislány szemében még lejjebb csúszik, legyűrte benne a valóságos lecsúszástól, lezuhanástól való rettegést. Kiru kimászott a szűk nyíláson a meredek, csúszós tetőre. Görcsösen fogódzkodott a kiugrókba, kúszott, kapaszkodott fölfelé. A hideg cserepeken egészen elgémberedtek az ujjai, a lába meg-megcsúszott, de lassan mégis csak haladt előre. Nem nézett se jobbra, se balra, igyekezett nem gondolni a mélységre. Mint valami meredek sziklafalon, úgy mászott, kúszott fel a hágó, vagyis a tetőgerinc felé. Nem gondolt arra sem, hogy miként jut majd vissza a padlásra. Csak előre nézett. így jutott el Kiru a céljához. Lám, a titokzatos forgattyú! Lentről senki nem tudta meghatározni, milyen, most hát itt van előtte. És egyáltalán nem kakas! Pléh-huszár! Ló és rajta a lovas. A földről, persze, így együtt inkább apró kakasnak látszott. Közelről azonban hatalmas, nagy jószág. Az idő rücskösre marta már a vaslemezt, a füstölgő kémények pedig bemázolták vastagon olajosán fénylő koromréteggel. Erős szél fújt, a huszár átható csikorgással lódult hol jobbra, hol balra. Kiru a tetőgerincet nyergeivé üldögélt, és figyelte a frissen felderített lovaskatonát. A szél erősödött: egy-egy hirtelen lökésére aprón rezegni kezdett a bádogfigura. A fiú elképzelte: no most, most hirtelen nagyot ugrik a ló, és nyargalni kezd lovasával, átvágtat végig a város csúszós, piroscserepes háztetőin. Micsoda szenzáció lenne! A szél egyre jobban zúgott már. Az alacsonyra ereszkedő felhők ott rohantak tova a kémények között. Kiru azonban nem félt. A szíve ugrált örömében. 30
