Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Sarkady Sándor: Két fiatal soproni képzőművészről
hez- vagy személyhez-tapadás alkalmi kapcsolatán, az általános igényével készülnek; jelképhordozó funkciójuk felerősödik. A póztalan pózok keresetlen kecsessége (Ülő nő, Lépő nő, Korsós nő), a mozdulat vagy az arc át&zellemültsége a fény vagy a zene áramában (Napozó, Lantos), a gyermekét ölelő anya alakjának (kis méretekben is megnyilatkozó) belső nagysága (Anya gyermekével) — az örök asszonyi-emberi ideál szépségét is megvillantják. A felemlített szobrok közül külön és újra ki kell emelni az Ülő nő és a Napozó remekbe sikerült figuráját. Hangulatuk egy Dzsida vers sorait szugge- rálják: „Édes illatai 1 különös fényei / vannak és szigorú / boldog törvényei”. Valóban; ez a két nőalak, láthatatlan eszközök belső törvényeivel közvetve teremti meg azt, amit közvetlenül nélkülözni kénytelen: a környezet és a fény járulékos varázsát. A műalkotás olyan kiegészülési tendenciája ez, amelynek lefolyása-minősége a befogadótól is függ, de egyáltaláni megindulása csak akkor lehetséges, ha előbb, objektive, az alkotásban is „benne van”. összefoglalóan azt mondhatjuk: bármilyen oldalról is közeledünk Egyed Emma műveihez, az utak egy pontban találkoznak; portréinak, figuráinak, plakettjeinek arcain és álarcain mindig egy arc süt át: az Ember arca. „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb”. * Giczy János közel félszáz képe — a legutóbbi évek java termésének gyűjteménye — azzal a meglepetéssel szolgált, hogy ez a bátran kísérletező, s az önkifejezésért szívósan-kitartóan dolgozó művész fejlődésének új, úgy lehet első önálló állomásához érkezett. A korábbi évek naturalisztikus törekvésű valóságábrázolásai, hangulatosötletes impresszionista tájképkivágásai eltűntek, s helyüket (nem átmenet nélkül, mint a kiállítás anyagából gondolni lehetne) átvették a markánsabb, mélyebbre látó konstruktív képi megfogalmazások. Nem véletlenül, hanem az új törekvésből fakadó szükségszerűségből, a korábbi formai kidolgozottság az új Giczy-képeken sokszor jelzés-szerűvé válik, korábbi, gazdagon csapongó színvilága pedig szemlátomást beszűkül. A formai változás a művészi sűrítés, a színredukció az érettebbé válás jegyében történik. Á kiállítás jobb darabjai már a zárt képi világ alkotóelemeinek egységéről, harmonikus egymásratalálásáról vallanak. A visszafogottabb, tompatűzű tónusok s a lényegre szorítkozó formai megoldások szerencsésen kísérik, árnyalják —- s egyben fel is erősítik — a szerkezet domináns szólamát. Giczy élményvilága elsősorban a paraszti életből táplálkozik: maradandó (ösztönös és tudatosan szőtt) szálak kapcsolják-fűzik az életadó földhöz, az útnak indító és mindig hazaváró faluhoz. A megindító ragaszkodással festett paraszti élet; a falusi táj, a falusi ember és a falusi munka művészi dokumentumai előtt akaratlanul ötlenek fel a néző emlékezetében Ady sorai: Szigorú szeme meg se rebben f! Falu még nem várt kegyesebben Városi bujdosóra ... A falu mintha tényleg kegyes lenne városba szakadt fiához; érte szövi „titkos hálóit”. A festőnek abban a (egyébként nem ingyen kapott) szerencsében van része, hogy objektíve sokoldalúan, szubjektíve pedig a közvetlen átélés forróságával fogalmazhatja meg mondanivalóit a mai paraszti valóságról. A parasztság felemelkedésében is nemegyszer drámai mozzanatokkal teljes életét Giczynek — éppen a szimplifikációk tudatos elkerülésével, az ellentmondások megragadásával — igényesen és meggyőzően sikerült ábrázolnia. 108
