Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Szíj Rezső: Az én könyvtáram
Erre a legkönnyebb felelni. Voltaképpen mindent, ami az életemben azok után, akiket szerettem és akik szerettek, az élet legfőbb javának mondható. Ami életemben a szellemi élet mérlegén értéknek látszik, vagy ami érték marad addig, amíg akad, aki emlékezik rám, vagy írásaimat fölütni érdemesnek tartja, az mind a könyvtáramnak köszönhető. Nálam a könyv nagyon ritkán volt a szórakozás eszköze úgy, ahogy általában az „olvasók”-nál az. Mindig tanulmányozás tárgya volt nálam az, amit „olvastam”, ami azonban sohasem zárta ki a műélvezetet. Sőt, mivel mindig azzal foglalkoztam, ami érdekelt, mégha a kényszerítő körülmények lökték is elibém a témát, annál inkább izgatott, mit tudok vele kezdeni?! Ebben hát nagy örömömet találtam, s nem röstellem. olvasás közben sokszor hangosan is nevettem, sőt nevetek még ma is. Tudományos művek tanulmányozása közben sem némítottam el magamban az olvasót, s széppróza és költészet olvasása közben sem állítottam félre a tudományos érdeklődést. Nekem csak ilyen értelemben nyújtott „szórakozást” a könyv. Sokszor irigyellem is azokat, akik csak merő szórakozásból, időcséplésből olvasnak, és könyvesztétikailag is elítélendő szokásnak tartják a margóra jegyzetelést, meg az aláhúzást. Nos, én mindkettőben sokat vétkeztem, de azért művészi szépségű könyvben effélét soha nem műveltem. Sokat olvastam életemben, ezt a fentiek után nem tudom, kell-e mondani. Ügy faltam a könyveket, mint jeleztem az imént, hogy kutatás és olvasás az én munkámban többnyire egyet jelentett, mint minden történésznél, aki a múlt forrásaiból is merit, nemcsak az élők szóbeli adataiból. Pedig hányszor kérdezték tőlem, látva könyvtáramat: ezt mind olvasta? — A válasz mindig ugyanaz: mindet nem, mert a könyvtár nem is arra való, hogy csak azt tartalmazza, amit már olvasott az ember. Az éléskamrában sem azért halmozza a télre és a kora tavaszra való eleséget a gondos háziasszony, hogy a család azonnal fölfalja. A jó könyvtár is ilyen. Azokat a műveket is tartalmazza, éppen a tervszerű gyűjtés következtében, amikre csak később lesz szükség. S amire mégsem lesz, az sem vész kárba, legalább is nem egészen, még ha némi értékcsökkenéssel válik is meg tőle az ember később, a már érintett okokból. S most, amikor egy pillantással végigfutok a képeim alatt a falak mentén s a szobák egyéb lehetséges területein sorjázó könyveimen, életem hűséges társain, valamit még meg kell jegyeznem. Nálam bármennyire is a „modern” anyag az uralkodó könyvben és képben, valójában a régi könyvek s egyéb dolgok iránti nosztalgiám legalább oly erős, mint az újabb korszak termékei iránti vonzódásom. Ebben annak a történeti tudatnak is része van, amit bennem a nemzet nagyjainak írásai, példái, tanításai alakítottak ki. Szent Istvántól napjainkig, a társadalom minden rétegéből. Tőlem valóban semmi sem volt idegen, ami az értelem és a szépség határain belül jelentkezett. Ezért — úgy érzem — joggal idézem záróakkordként a részben életszemléletem összefoglalásául annak a Keleti Arthurnak sorait, akivel a szép könyv és a szépen élés kultuszáról oly sok és érdekes beszélgetést folytathattam: S bevallom most már azt is, hogy a vén könyveket, s ha még oly porosak is, oly nagyon szeretem, s a régi bőrkötések fáradt fakó aranyán sokszor pihentetem meg fáradt tekintetem, s hogy szeretem a sok szép elborult régi képet, sok kedves múlt időkből itt maradt régiséget, s mivel nem vagyok mégsem egészen öreg moly még, 95
