Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Volly István: Lajtha László Dunántúl zenegyűjtője
már az autóbusznál, vagy a vasútállomáson találkoztak vele ismerősei, helyi vonattal vagy autóbusszal elindult a kis falvakba, merthiszen a „nyugati székelyeket” elsősorban ott kereste a dombok közt, a hegyek lábánál. A nyugat-dunántúli falvakban, városokban eltöltött gyűjtönapok száma megközelíti az ezret. Az első években Avasi Béla múzeumi tisztviselő, főiskolai tanár volt a kísérőtársa, 1953-tól pedig Dobozyné Erdélyi Zsuzsa, Erdélyi Jánosnak, az első népdaikötet kiadójának az unokája, és Tóth Margit zenekutató. Rövidebb-hosz- szabb ideig segített a népzenegyűjtésben Rajeczky Benjámin, Katanics Mária, Nónai Katalin és Volly István, a régi munkatárs is. Évente rendszerint kétszer kiszálltak a rádiókocsival és Halkovics Jánossal felvették magnószalagra a kiválogatott anyagot. Az állandó gyűjtőtársak képezték az ún. Lajtha-csoportot, mely még ma is fennáll, és rendezi a gyűjtött anyagot. A lejegyzésében részt vett kezdettől fogva Gábor Éva, Gábor Áronnak, az erdélyi ágyúöntő szabadsághősnek a dédunokája. Az 1951-es években sokkal nehezebb volt a népdalgyűjtés, mint pár évtizeddel előbb. Egyrészt, mert sokat felejtett a falu népe ősi hagyományaiból, másrészt, mert azokban az időkben különféle beszolgáltatás, sokszor felesleges zaklatás nyugtalanította a falusi népet, és gyanúval fogadott minden városi „kaputos” embert. Előfordult, hogy bezárták a kaput, és nem álltak szóba ismeretlennel. „Befizettük, amit kértek, mit akarnak még?” — hangzott az elutasító szó. De Lajtha varázsos egyénisége fölcsillant ilyenkor, pedig nem volt túlságosan beszédes. Egy-két jóízű szavára megnyíltak a kapuk, aztán az ajkak is. Lajtha azonban önmaga számára különösképp megnehezítette .a gyűjtést, ugyanis azt mondta, hogy csakis a legidősebb emberektől gyűjt, akik 1951-ben elérték a hetven, sőt nyolcvan—kilencven évüket. Miért ragaszkodott ehhez a korosztályhoz? Mert nézete szerint az 1914-es világháború fordulópont volt a népművészet történetében, felkavarta a falvak régi, hagyományos rendjét, zenevilágát. Minthogy őt a verbunkos zene születése, kipattanása érdekelte, és a verbunkos gyökeréig kívánt lehatolni, csakis a legöregebbektől várhatta a rejtély megoldását. Kezdte a beszélgetést valahogy ilyenképpen: — Ki volt fiatal korában vidám táncos? Abból lett a kegyes asszony! — Hol van az öreg prímás, aki neki muzsikált? . . . Nemsokára név szerint ismerte nemcsak néhány faluban, de két-három negyében a hetven—kilencven éveseket, a volt híres táncost, jó nótást, jó muzsikust és kegyes asszonyt, Szóval mindazokat, akik a századfordulón, 1900—- 1910 között élték a legény- és nagylány-világukat, az 1914-es háború előtt muzsikáltak, táncoltak, daloltak. Ömaga rendszerint az öreg prímást kereste föl a házában, vagy elhivatta oda, ahol csendes munkára, kottázásra, magnófelvételre alkalmas helyiséget talált. Előkerült a hangszer, megszólalt a muzsika. Munkatársát pedig elküldte házról házra, hogy olyan öreg embert, asszonyt keressen, aki énekelni tud. Déltájban összeszámlálgatták, hogy hány énekesre, muzsikusra számíthatnak. Kora délután azután egyetlen közös helyiségbe invitálták a muzsikust és az énekes asszonyokat, férfiakat és megkezdődött a gyűjtés legérdekesebb része, amikor egymást ellenőrizték, kiegészítették, emlékeztették a legrégibb korosztály öregjei. A deres fejű dalnokok egymást biztatták, ösztönözték a múlt felidézésében: — Mikor is járta ez a híres csárdásmuzsika? — Mikor volt divatos amaz a nóta? — És megszólalt valamelyik öreg: — Mikor a nagyvíz pusztított! Kiderült, hogy 63
