Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Volly István: Lajtha László Dunántúl zenegyűjtője
1910-ben árvíz volt, erre emlékeztek mindnyájan. — Mikor a Jánosék pajtája leszakadt! — mondta derültséget keltve a másik. — Amikor megfagyott vol; szegény ángyom a pataknál! — szólt régies nyelven a legöregebb. Efféle emlékekből azután mégis csak kivilágosodott valamiféle dátum, évszám, és a kotta mellé odakerült a kort jelző adat is.-— Gyűjteni annyi, mint öreg embert találni! — hirdette Lajtha, és fáradhatatlan volt a legidősebbek fölkutatásában. Ha éppencsak hetven éves volt a jelentkező, Lajtha a legnagyobb komolysággal közölte vele: — Maga még kislány, idősebb menyecske kell nekünk! Persze akadt nyelves „kislány”, aki nem maradt adós a „válogatós népdalgyűjtőnek”, és röpködtek a tréfás győzködé- sek, incselkedések. Lajtha tovább ment, de ha semmiképp sem talált idősebbet, akkor visszatért a hetven évesekhez is. Vitnyédről már 1937-ben bevittünk néhány ötven—hatvan éves énekesasszonyt a rádióba, és ott néprajzi hanglemezre dalolták virrasztó énekeiket, Illyés: Zsoltári énekeinek élő változatát. Akkor mutattuk be Lajthának Horváth Gábornét, Tóth Péternét, Tóth Zsigmondnét és másokat. Negyed évszázad múlva is emlékezett reájuk, és ők viszont a kedves pesti tudósra. 1951-ben természetesen újra felkereste őket, és Illyés Zsoltári énekeinek, az 1697-es kiadásnak még sok-sok énekét meghallgatta, feljegyezte. Tulajdonképpen ez adta a Sopron megyei virrasztó énekek magját. De felbukkant Tinódi-dallam is, az 1556-os évek „műsora”, ahogy Lajtha nem kis örömmel és büszkeséggel újságolta. Vállalkozó kedve elvitte őt a legtávolabbi kis faluiba is, ahová ma sem jár vonat, autóbusz is csak hetente kétszer. Ismeretlen tájon néha bizony eltájolt a gyűjtőcsoport. Egyszer ködös-zimankós télies időben egy vak koldus házát keresték. A legtávolabbi határszéli falun is túl lakott. A falusiak magyarázták, hogy „a kőhidon túl az út mellett egy kis házban”. Futott a Népművészeti Intézet autója, és a ködös időben észre sem vették a földbesüllyedt öreg kőhidat. Egyszer csak kétségbeesetten integetnek a kocsinak, álljon meg! Pár lépéssel előttük árok tátongott, a határárok, és azon túl már jugoszlávok integettek, majdhogynem átfutottak az idegen országba. Németh Vendel, a vak koldus afféle elkésett igricként élt a határon. Sok-sok verses históriákat tudott, amilyeneket Tinódi énekelt négy évszázaddal előbb. Kitűnt, hogy a legrégibb zenei emlékek a nyelvhatáron hullámoznak legtovább, Különös régies ritmusokra is szívesen vadásztak. Bejárták a hepe-hupás Őrséget. Ismét a Népművészeti Intézet sofőrje vezette a kocsit dombról le, völgyből fel. Végül is azt mondta a sofőr, hogy innen már tovább nem bírja a motor. De Lajtha nem tágított: — Gyerünk tovább! És nekirugaszkodott a kocsi a járatlan utaknak. A jó fülű sofőr aztán maga is beletüzesedett a gyűjtésbe. Érdeklődéssel hajtott a sohsem-látott fenyves-erdős tájakon, hallgatta az öregek énekét, és ujjával számolgatta a nyolcad-kottákat. Ha ötös volt, máris közbeszólt: •— Ezt fölvesszük, mert ötös! A szemfüles autós hamar rájött, hogy mit is keres a mester. Körmenden többször is voltak, mert sok cigány élt a várostól mintegy két kilométerre. Egyszer útközben jégeső kapta el a gyalogjáró népdalgyűjtőket. Lajtha cipője megtelt vízzel. Levetette, kiöntötte a vizet, és mentek tovább: — Legalább mindenkit otthon találunk, hiszen ilyenkor a vándorcigány se megy ki az útra! ■— mondta megnyugodva. De ő ment, fáradhatatlanul. A hidegségi állomásról szintén gyalogosan jártak be a faluba, több kilométerre. Egyik téli reggelen szemben fújt a szél a Kis-Kárpátok felől. Lajtha szemében megfagyott a könny. A szélvihar majd elvitte női munkatársát. De csak 64
