Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rónay György: A lírikus Katona
Déryné szerint Peturt magának írta, maga játszotta, a világért sem engedte volna másnak. Az emlék azonban nyilvánvalóan téves. Peturt Katona sosem játszotta, nem is játszhatta; nem magának írta. De magából írta; indulatait, szenvedélyeit, kétségeit és gyötrelmeit tárgyiasította, alakokká gyúrta, azokban vallotta meg magát, kínosan ügyelve közben a történeti hitelre, és fölbúvárlott adatain még annyit sem változtatva, hogy Ottót meglakoltassa bűnéért — ismét csak az epikai hiteltől pillanatra sem tágító Aranyhoz hasonlóan. A múltból életre keltett indulatok azonban az ő indulatai, Bánk szerelemféltése az ő szerelem-élményének egyik megnyilatkozása, és Bánk ajkával ő maga kacag önnön szerelemféltő kínján, ugyanazzal a belső izzással, amellyel vérében a könnye- oltotta szenek hidegének közepén az elveszett szerelem lángja ég; a szerelemé, amelyről nem vall, legföljebb megrendült egyszerűséggel, még a nevét se árulva el, s ki tudja, nem így vallott-e rejtélyes Mohijának is; — a szerelemé, amely azonban belül, a lélek leplezett belvilágának lánghasogatta éjszakájában Tanta- lusszá hevíti: Tehát te engemet, mint egy Tantalust, az el nem érhető végcél után csak hagysz kapkodni. . . Mindez nem puszta föltevés; minderre maga Katona a koronatanú. Már említett, 1821-Ből való dramaturgiai értekezésében írja: „Midőn én egy erkölcstelenséget utáló Feliciánust indulatjának illő polcára viszek, midőn egy Bánk bánt megölt becsületének omladékaira felállítok, hogyan szedhessem én kiszabot! kőtára fájdalmamat? Én vagyok Bánk, én Felicián! Miképp lehessek én csak tűrhető mértékben is az, ha minden harmadik felkiáltásnál e gondolat, hogy csak író vagyok, kiver élemből? Ez nem história, hol az érzéketlen toll beszél: ez én magam vagyok, a XIII. században élő Hatalmas Bánk, kinek tenyerére koronák tétettek le — én, Zách Felicián, aki megfertőztetett magyar becsületéért egy királyi háznépet akar eltörölni.” „Néhol saját drámai szempontjából is világosabb lehetne — mondja klasszikus tanulmányában Gyulai Pál a Bánk bán írójáról. — Vannak a tragédiában helyek, melyeket csak figyelmes összevetés magyarázhat ki, holott néhány szó vagy pár szabatosabb kifejezés könnyen eloszlatott volna minden homályt.” Igen, valóban csak néhány szó, csak pár szabatosabb kifejezés kellett volna; de Katona éppen ezeket a szabatosabb kifejezéseket nem bírta kimondani. Néhol világosabb lehetne; de nem lehet világosabb, nem bír világosabb lenni. Én vagyok Bánk; és ezt a bánki lávaömlést nem lehet rutinosan csatornázni, szabatos kis fényekkel megvilágítani; itt valami villámszaggatta lelki erupciónak, tűzhányó-kitörésnek vagyunk a tanúi. Ez az erő súlyos kőrétegeken áttörve csap ki; Katona ennyit bír mondani, vallani, elárulni magából, és többet nem; s ezt is csak valami rettentő, emésztő tűzben, a szenvedély maximális hőfokán; mert ez a maximumig hevítettség kell hozzá, hogy egyáltalán meg bírjon nyilatkozni, le bírja győzni a saját ellenállását. Talán a Bánk báninak, leginkább leikéből lelkezett gyermekének sikere föloldotta volna? Nem tudhatjuk. Megírni megírta Bánkot, „kiírta” magából, de nem lett vele se fölszabadultabb, se közlékenyebb. Maroknyi lírai versét jórészt a Bánk bán után írta, és nem előtte; ma már, elsősorban Waldapfel József kutatásai óta tudjuk, hogy ezek a versek nem ifjúkori zsengék, mint régen hitték, s hitte még Gyulai Pál is. És ezek a versek épp olyan szaggatottak, épp olyan homályosak, épp olyan nehezen törnek föl, a forma különös darabosságában, gyöt58
