Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rónay György: A lírikus Katona
röttségében épp úgy érezhető a megnyilatkozás görcsös kínja, mint a Bánk bán-ban. „Mintha tragédiájából lépne ki egy-egy hős és tartaná meg a maga olykor megdöbbentő monológjait ugyanazon a kiválóan drámai, de irodalmilag csiszolatlan nyelven, melyet Bánk-bán alakjai beszélnek” — jellemzi őket Horváth János. Idéztük Bánk „tantalusi kapkodásáról” valló szavait; idézzük most Katona személyes vallomásaként Vágy című versének, az egyetlennek, amely életében megjelent, néhány valóban bánki, az iménti drámaidézettel rokon sorát: Hol vagy, fenn repeső szép pillangója velőmnek? mely még egy Pegazus szárnyait is nevetéd? Ö, hol vagy, keccsel teljes szilaj indulatimnak hasztalan izzadozó mennyei Tantalusa? Nemde világok — idők — nyúlnak heverészve tömötten a cél közt s közted? vak here — vágyakodás! Bizonyára nem kell külön fölhívni a figyelmet az utolsó két sor monumentális képének expresszivitására. Hadd idézzük utána mindjárt a Panaszom című vers néhány vallomásos sorát: Nem vágytam soha vakmerőn bírására, sem édeni szomjúhzott gyönyörért — soha! Nem vágytam szigorú köröm így megmennyeisíteni. Oly csendes vala tisztesen égő indulatom tüze, mint a hűlt temető, az éj gyászával betakart ölén: ámbár láva futásaként a kínzó szerelem lepne is .. . „Szigorú körében” ez a mélyén lávaként izzó, felszínén nyugalmat mutató lélek legsajátabb éghajlatát az éjszakában találta meg. Már Waldapfel József is figyelmeztet rá: „Nappali benyomások iránt mintha vak volna, az éjszakában fény- és hanghatások iránt bámulatosan fogékony.” Csodálatos esti, éjszakai képei vannak, melyek többnyire éppen kísértetiesen pontos realitásukkal keltenek sajátosan borongó hangulatot, valami különös világ-ürességet. Ilyen hasonlatai akadnak: Mint a kísértet sírásra meglapult setét liget csúsztatja el az egymásra pergő szellőt, mely üget; — a holdat, szinte schilleri ragyogással, így szólítja meg: „Éjnek királynéja! — Anyja a körülötted égve enyelgő — csillogós csecsemők ezernyi sorának!”; s aztán meg így, azt a hó- és fagyképzetet idézve, amely nála együtt jár a fölcsi- gázott szenvedéllyel: „Áldott virrasztó fagy — mécse a hideg éji borzadások — gyáva rabjainak!”; és reális éjszakai képébe, például a háztetőn kódorgó macskákat ábrázolva, így lopja be a kísértetiesség borzongását: A szomszéd fedelén zajongva, elmét hódító csuszogási közt, egy ormos kandúrmacska nyivogta volt le kormos kéményen panaszolkodó szerelmét. .. 59
