Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rónay György: A lírikus Katona

szer beállít hozzájuk, mordul valamit, sarkon fordul és köpenyébe burkolódzva eltűnik; hónapokig nem látják utána. Ilyen különcködő ember ez a Józsi, mondja róla Déry.

Különcködő? Inkább nehezen megnyilatkozó. Nehéz szavú, „rövid modorú”, akárcsak hősei. Gyulai is megállapítja: „Nem bőbeszédű,, nem ad személyei ajkára, szájába lírai versszakokat, gyakran a szenvedély tördelt mondatait és merész szökelléseit hallatja.” Nála a vallomásnak, míg ajkára, vagy hősei ajkára tolul, tömör, nehéz ellenállást kell leküzdenie. Nagy mélységből tör föl, hallgatás, szemérem, zárkózottság kövesült rétegein át.

De térjünk vissza a Dérynéhez intézett levélkére. Megindító, áhitatos férfivallomás ez, erősen elüt a kor fellengzős divatjától. Abban az időben sem a színpadon, sem a regényekben, sem az életben nem így nyilatkozott szerelméről a férfi a nőnek. Tudta ezt Katona is. Ismerte a szerelem szokványos zsargonját, a Melindát szédítő Ottót is ebben beszélteti. Az ő megnyilatkozása azonban puritán; mintha maga is megrendülne tőle, hogy ennyit is föltár magából. Óhatatlanul eszünkbe jutnak Melinda szavai: „Midőn kezem megkérte, nem rogyott — ő térdre...” Nem beszél Katona üdvökről és álmokról, rózsafelhőkről és szívét megejtő bájakról. „Én magát véghetetlen szeretettel szeretem” — mondja. Még- csak nem is szerelmet mond, hanem szemérmesen csak szeretetet. Honnét sejthetné ez a hozzá képest ugrifüles kis Róza, hogy itt minden egyszerű szónak mázsás súlya van, hogy minden igében egy roppant szív döndül?

Katona szerelmeiről egyébként épp oly keveset tudunk, mint élete egyéb érzelmi mozzanatairól: úgyszólván semmit. Ki volt az a Molli, akit verseiben emleget? Akiről azt mondja, hogy „sohasem mosolyga nékem”? Meg ezt:

Dölfös kedvesnek csak az egy mosolyogva kiejtett nem szava feltátott sírodig elkanyarit?

És ezt, a versíró Katona erőszakos nyelvkezelésével, a nyelvből szinte kifacsart rímeivel, és zsúfolt, vad képeivel:

Véremben könnyimtől elolt szének csendének

hideg közepette lángol a vad nem szavad?

Ki volt? Nem tudjuk. De megintcsak Bánkra emlékeztethet ez a könnyek- eloltóttá hideg szenek közt mégis olthatatlanul lángoló nem szó; Bánkra, amikor megtudja Melinda szerencsétlenségét, rádöbben, hogy elrabolták tőle a „mindene javát -— szorosan egybefoglaló erős — láncot”; Bánk megrendítő, hatalmas szavaira:

Mint vándor a hófúvásokban, úgy lelkem ingadoz határtalan kétség között, s eszem egy nagy óceánban lebeg, veszejtve minden csillagot.

Nem versek és dráma közt kimutatható egyezésekről, nem filológia5 párhuzamokról van szó. Hanem arról, hogy itt is, amott is ugyanaz az ihlet lobog, ugyanaz a nagy hőfokú tűz ég; a szerelemnek itt is, amott is ugyanaz az élménye izzik: valósággal lételv ez a szerelem, életet egybetartó lánc, és elvesztésére, vagy a kedves egyetlen, mosolyogva kiejtett nem szavára világok omlanak ösz- sze. A különbség csak annyi, hogy Bánk ezt ki is mondja; Katona viszont csak vállat von és sarkon fordul.

57