Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - Vágási Imre: A csönd (elbeszélés)
— Ugyan, ne marháskodj. Nyomás vissza az asszonyhoz, aztán okos légy, nagy szüksége van rád. Várt még, s amikor felbúgott a motor, bement a házba. 3. Zsuzsa az ágyon ült, kezét ölébe ejtve, és a levegőbe bámult. — Édesem — mondta a férfi. Az asszony nem mozdult. A gyerek egyenletesen szuszogott. Gábor a felesége mellé ült, és átkarolta a vállát. Mondani akart valami megnyugtatót is biztosat, de nem jutott eszébe semmi se. Hallgattak és a férfi érezte, hogy nem bírja ki ezt a csendet, kétségbeesetten préselte ki a szavakat, szinte kiáltva. — Zsu. Ne hallgass! Itthon vagyunk. Édesem! Mondj valamit! Az asszony feléje fordult. Arca hideg volt, a szeme közömbös, csak a szája árulta el, mennyire ideges. — Mit lehet itt mondani? A hangja nem volt ellenséges, de fáradt, olyan fáradt, hogy Gábor nem kérdezett semmit, nem erőltette a beszédet. Felállt, kenyeret és rántott csirkét’ szedett elő a bőröndből, megterített. — Együnk. Éhes vagyok. — Én nem kérek semmit sem — mondta az asszony. Mosófazékba dobta a pelenkákat, és nekiállt kicsomagolni a gyerek holmiját. — Nekem sem kell — mondta dühösen Gábor, cigarettára gyújtott, és fel- alá járkált. — Nem értem. Semmit sem értek. Ne légy ilyen. Kérlek, ne légy ilyen. Az asszony szótlanul végezte a dolgát. — Az isten áldjon meg. Ne hallgass, mert ebbe fogok belepusztulni! Zsuzsa felegyenesedett, férjére nézett, keze egy megszokott mozdulatával elsimította szemébe hulló haját. — És én? Én miben fogok elpusztulni? Ebben a semmiben, ami itt van.’ Ebben a csendben, amiből elmenekül mindenki. Miért kaptad meg ezt a lakást? Talán a két szép szemedért? Azért, mert ide a kutya se jön. Ezek a te összeköttetéseid. Szüksége van a városnak rád, ugye? Akkor miért nem kaptál benn a városban lakást? Téged ki lehetett ide küldeni. Mert neked mindegy. Kiszúrták a szemed. Két szoba komfort. Ez szépen hangzik. De hol, könyörgöm, hol? Ennyire vagy jó nekik? És a gyerek? Erre nem gondoltál? Télen majd hogy cipeljük át a hegyen? Neked az nem számít, hogy bírjuk-e, vagy sem. Csak együtt legyünk. Hol mossak, még tűzhelyünk sincs, mivel fűtünk télen? És ha a gyerek beteg lesz, itt orvos sincs. Nincs itt semmi, érted, semmi az ég-vilá- gon, csak ez a rohadt csend, meg az üres szobák. Ne hallgassak, ezt mondod. És én mit mondjak? Tessék. Mit mondjak, hogy ne pusztulj el? A gyerek nyöszörgött, de aludt tovább, másik oldalára fordult. Az álom ellopta tőle a szüleit, jótékony álmait és tudatlan ártatlansága megvédték, s a gyerekek nyugodt mezőin játszhatott, valahol nagyon távol e gondoktól megnyomorított világtól. — Kétezer lakáskérelmező volt előttem. Mégis kaptam lakást. Igen, szükségük van rám. Ezért adták. — Szükségük van rád? Mit tudsz te adni nekik? Egyáltalán. Azt hiszed, szükségük van a novelláidra vagy a verseidre? Mit tudsz te nekik adni, hisz magadon sem vagy képes segíteni. Hallgattak. Gábor úgy érezte, hogy kirántották alóla a padlót, nem szólt többet, ágyazni kezdett. Testére és agyára nehezedett a tehetetlenség, eszébe 29
