Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - Vágási Imre: A csönd (elbeszélés)
jutott, hogy két napja nem aludt, megrohanta a fáradtság. Ez volt csak, ami elért hozzá, minden más kiszökött belőle. Menekült az ágyba, egy még nagyobb csöndbe, az álomba. Aztán amikor a csend befogadta a sötétséget, és érezte, hogy az asszony mellette fekszik, átölelte a vállát, de nem tudott mondani semmit sem. Pedig szerette volna megértetni vele, hogy nem akart semmi mást, csak azt, hogy együtt legyenek, és Zsuzsa sírni kezdett, remegett a válla. A sötétség és a szerencsétlenség ott feküdt köztük, de nagyon távol volt mindez már a férfitől, nem ért el hozzá, mert megszakadtak a gondolatok és az érzések, megszűnt a csend, a kín is és a sötétség is. Elaludtak. 4. Zsuzsa és a gyerek három nap múlva visszautaztak. A hajnali vonattal mentek. Hideg volt, az állomás ködbe burkolt épülete kongott az ürességtől. Hely bőven akadt. A fülkében meglátszott a lehelet. Még nem fűtöttek. A gyerek az ablaknál ült, nézte az anyját és az apját, amint a peronon álltak. — Add ide a kezed — mondta Gábor, de nem nézett Zsuzsára. — Szeretlek — mondta az asszony. — Igen. Persze. — A cipője orrát bámulta, Zsuzsa keze forró volt. — Ha végzel, akkor könnyebb lesz — hallotta —, és havonta így is találkozhatunk. Egyszer te jössz el, egyszer meg én. — Jó — mondta a férfi. — Havonta találkozhatunk. Az asszony nézte a férje arcát, mely nem árult el semmit sem, s ezért olyan idegen volt számára. — Szállj fel. A gyerek — mondta Gábor. — Van még idő. A gyerek téged néz . . . — Tudom. — Hiányozni fogsz neki. — Talán. — Hiányozni fogsz neki. Biztos. Az asszony megigazította a férfi gallérját, és megsimogatta a borostás állat. A szavaknak nem volt erejük, éppen csak megérintette őket. Tudták, hogy nem maradt biztonság egyiküknél sem, a jövő, kettőjük közös jövője üres volt, pontok és megegyezések nélküli, és senki sem tudott segíteni rajtuk. Talán arra gondoltak, hogy kijátszotta őket az élet, hogy tehetetlenek, vagy arra, hogy nem is ismerik egymást. A valóság ez a vonat, mely pár perc múlva elindul, hogy teret és időt feszítsen közéjük. A férfi arra gondolt, jó lenne, ha véget érne ez az egész, és elmennének már. Nem tudott mit kezdeni magával. Erre nem számított, mellbevágták az események, és várta a vonat indulását. — Szeretlek, és ne haragudj rám — mondta Zsuzsa. — Ugyan. Csak annyi történt, hogy nem sikerült. . . Indultok. Szállj fel. Az asszony megcsókolta, mondani akart még valamit, és felbőgött a motorvonat. Az ajtóban állt, hagyta, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcán. — Ne haragudj . . . A kalauz azt mondta, hogy menjen beljebb, és becsapta az ajtót. A férfi nézte a kerekeket, melyek lassan forogni kezdtek. Tudta, hogy az asszony azt várja, hogy felnézzen. Megfordult, átment a várótermen, és kilépett az utcára. 30
