Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - SZEMLE - Török András: Legendák és tények
a regény a hatvanas évek elején íródott Kinek a sorsa? című nagyigényű élet- út-ábrázolás, mely végül is 1964-ben jelent meg először. Sikerről beszéltünk, s ez sokakban olykor óhatatlanul az „olcsóság” fogalmához kötődik, többnyire elmarasztaló véleményként. Mitagadás, Szilvását is érte már jónéhányszor az „olcsóság” vádja, hogy valódi igények helyett a bestseller-piacot törekszik kielégíteni Írásaival. Persze, a bestseller sem mindig rossz, ha az előítéletek kolonca húzza is. De hol kezdődik valójában a rossz értelemben vett bestseller, és hol az igazi és méltán népszerű irodalom? Bizonyos határokon túl csak elveket szögezhetünk le, hiszen igen kevesek esetében lehet tévedhetetlenül kimondani, hogy mennyi marad meg belőlük a majdani korok emberében. A világ változik, óhatatlanul túllép majd fölöttünk is, s ez különösen állhat a Szilvási-alkatú, aktualizálást kedvelő alkotókra. Ám feltétlenül elgondolkodtató, ha az alkotót az értelem vezérli, hogy a vonzó felszíni valóság mögött tettenérje az erővonalakat: a megfejtés kulcsát kézbeadva az így egyszerre közelkerült, testi-lelki jóbaráttá váló olvasónak. Mit akar példázni Szilvási regényével, s e nyugatdunántúli parasztim életével? Gazdag válasz-sokaság között tallózhatnánk, ha nem kötne egy tisztesség-kereső író becsülése. De köt, s ez már önmagában is jó dolog, pedig nem valami „nagyon nagy” újdonságnak tekinthető ez a regény. írtak, s írnak is eleget manapság a felszabadulással a paraszti nyomorúságból politikai-gazdasági-műszaki vezetővé előrobbanó emberekről, fiatalokról- öregekről egyaránt. Ne idézzünk most könnyen akadó példákat, hiszen ez egyszerű olvasással kitapintható élményeken túl valóban új vonásokkal gazdagítja ez az író konvencionális múltismeretünket, önmagunk megismerését. S ez kötelez. Kézenfekvő dolog, de talán éppen ezért nehéz felismerni, hogy Szilvását voltaképpen nem az a sematikus alapállás érdekli, ami — sajna! — egyre inkább eluralja az efféle mai életút-váz- latokat. Nagyhírű példákat idézhetnénk, melyek kihasználva az elmúlt húszegynéhány esztendő iránti — újabban néha egészségtelen — érdeklődést, a több-kevesebb sikerrel művészivé elegyített, romantikus mázú dokumentum egysíkúságában rekedtek. írónk sem idegenedik az egyfajta dokumentálástól, hiszen tudja, múltról szólni csak lényegbeli hűséggel lehet, az ezt körülölelő kellékek díszei közül szólva, hogy az olvasmányosság igényének tett engedmény segítségével aztán annál erőteljesebb, hatásosabb lehessen szavának súlya. Vagyis a dokumentum, a múlt életanyagának felelevenítése csak annyiban érdekli, hogy felmutatásával bizonyítani tud valamit a jelenből. Nem felidéz, hanem visszanyúl, hogy magyarázhasson. S ez több az egyszerű múltidézésnél, s annál is inkább, mert csak a gondolatok érdeklik a tegnapból, a legendákat korszerűen cáfoló tények. Az események sorjázása mégsem dokumentum, hanem vallatás, a tettek magyarázásának újszerű, puritán, lényegre törő látása. Kétdimenziós riportregény, abból a fajtából, ahol az eseményék átnyúlnak egymásba, s magyarázzák, kommentálják, dicsérik vagy elítélik egymást. így áll össze előttünk Bojtár István sorsa. Azé a hajdani népi kollégistáé és leningrádi mérnökhallgatóé, akit sokszor érthetetlennek, ha- bozónák, sőt gyávának látunk kezdetben, hogy ábrázolt tizenöt esztendőnyi életciklusa férfivá érlelje, félreismert, de valójában mindig a legnehezebbet vállaló talpig-emberré. S az az izgalmas, hogy miért félreismert ez az ember, hogy miért lehet minálunk félreismerni a legnehezebbet vállalót? Az ötvenes években az efféle emberek valóban gyakran magányos hőssé emelkedtek, s hogy Bojtárból talpig ember lett, az éppen annak köszönhető, hogy az ilyen típusú embereknek ma már nagyobb a súlya országunkban, mint a félembereknek. Bojtár útja tehát az ellenforradalom utáni konszolidáció egészséges erőinek megerősödését példázza, s az író is itt lép ki hőse életéből, mintegy megnyugodva, hitet téve rendünk lehetőségei mellett. Regényről kívántunk szólni, s végül közelmúltunk hétköznapjainak küzdelmeihez értünk. Jó dolog ez! Már csak azért is, mert ha egy írói alkotás képes kimozdítani a kritikust a maiga lényeges 155
