Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Güntner Seuren: A szerencsét hozó (regényrészlet, ford.: Szabó Jenő)
GÜNTER SEUREN A SZERENCSÉT HOZÓ* „Rögtön láttam, hogy önnek elmondhatom”, mondta Blum Senkemek, „megérzem az ilyesmit. Maga jó, ezt észreveszi az ember. Éldegéltem, mit sem tudtam önmagámról, de egy napon aztán fellobbant a láng és azt nem szabad eltiporni. Ketta úr ismeri a történetemet. Nem akartam emberre lőni. Mondtam a feleségemnek: ebben én nem veszek részt, én ezt a háborút nem támogatom. Megmutattam, hogyan kell az ilyent csinálni. Borzalmas volt, de kibírtam és győztem. Sokszor már azt sem tudtam, ember vagyok-e, de meg akartam győződni arról, hogy az egyes ember erősebb lehet-e, mint azok, akik hatalmon vannak. Tudja, mit tettem?” „Nem harcolt?”, kérdezte Senker. „De, harcoltam, hónapokon át, magának elmondom, hogyan, mert maga megért engem. Amikor a behívót megkaptam, latolgattam, mit tehetnék. Elég kevés lehetőség volt, még a legbiztosabbnak az enyémet tartottam. Azt határoztam el, hogy nem eszem többé. Attól a naptól kezdve, hogy a behívóparancsot megkaptam, éheztem. Csak folyadékot vettem magamhoz, teát és gyümölcslevet és egy kevés kenyeret. Képzett felcser vagyok és állandóan ellenőriztem a testi meg szellemi állapotomat.” Blum a hasára tette a kezét, állát kissé felemelte. A háta mögötti nagy ablak, kartávolságnyira a széktámlától, visszatükrözte rövidnyakú, majdnem teljesen kopasz fejét. „Legyen szíves, adjon még egy kortyot”, szólt Blum Kettához, aki előtt az üveg állt. Senker is odatartotta poharát, ferdén, mert már kissé italos volt. „Tehát ezt tette”, mondta Senker. „Természetesen nem készítettem feljegyzéseket, azokat megtalálhatták volna nálam. Minden csak a fejemben volt és semmit sem tudtak reámbizonyí- tani. Mindig is azt vallottam, hogy a hatalmon levők nem buták, van eszük, különben nem kerültek volna olyan magasra. Tehát elővigyázatosnak kell lennem, másféle módon kell gondolkodnom, mint ők és kitartóbbnak kell lennem. Hat orvos vizsgált meg, gyanakodtak, olyan eset voltam, amelyet nem tudtak megmagyarázni maguknak. Az egyik így szólt a feleségemhez: „Meg kell mondanom önnek, hogy a férje teljesen reménytelen.” Ez a nap számomra és a feleségem számára a legszebb volt. „Most már bizonyos voltam benne, hogy hamarosan békében hagynak.” „És közben mire gondolt?”, kérdezte Senker. „Hiszen már mondtam Önnek, hogy ellenzem azt, hogy az emberek megöljék egymást. Egyszer meg kell már mutatnunk, hogy kik vagyunk. A Gestapo is járt nálam, ágyban feküdtem, negyvenöt kilót nyomtam. Mihez kezdhettek volna velem? Azt hiszem az egész idő alatt tetten akartak érni. Ha csengettek, csendesen feküdtem, mert tudtam, hogy megint ők jönnek. Visszahajtották a * A regényrészletet a Gruppe 47 berlini ülésén olvasták fel először. Szövegét a müncheni Akzente című irodalmi folyóiratban megjelent eredeti alapján közöljük. , 6