Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Güntner Seuren: A szerencsét hozó (regényrészlet, ford.: Szabó Jenő)
paplant, hálóingemet a térdem fölé húzták, mindent megpróbáltak. Nem is képzeli, milyen fontos voltam számukra. Közben pedig testileg mit sem értem. Azt hiszem, hogy egyszerűen a módszert akarták felderíteni, amelyet még nem ismertek. A személyem már nem érdekelte őket. A szellemet, mondtam mindig magamnak, azt nem tudják megsemmisíteni. Üjságba kívánkozik, amit tettem, hadd tudja meg mindenki. De én képtelen vagyok leírni, papirosízű lett mindig, ha belekezdtem. Az ember csodálkozik, mire képes, ha ellensége van. Ezt a szellemi erőt azonban a testnek meg kell szenvednie.” „Cilly, hozzon még egy üveggel”, mondta Senker és közben megnézte Schaakot. ,,A konyhában lesz, negyedik ajtó jobbra, mondja meg neki. Vagy mondjon neki inkább két üveget.” Senker mindkét kezével tartotta az osztályfényképet és sajnálkozva nézte: ennek az egy Blumnak kivételével mindegyikből lett valami. Bizonyos, jó osztály ez, látható, egy-kettő alacsonyabb, de a legtöbb megnőtt, magasabbak, mint apáik; és hogyan közreveszik az alacsonyabbakat. . . Bizonyosan mindegyikből lett valami, az ember el sem tudja képzelni, hogy egyik-másik már halott közülök. Ez itt a pádon az unokám, ez meghalt. Egynémelyik mintha apja kinőtt öltönyét viselné. Senker borús csodálkozással nézte Blumot, ez az ember a parkban minden lövész- és védőárkot betemetett, még azokat is, amelyeket Senker sohasem engedett betemetni. Egyszerűen beléjük dobálta gyümölcsleves üvegjeit meg teájának maradékát. Rögtönítélő bíróságot kellene felállítani még most utólag is. Miért nem ráncigálta ki senki ezt a frátert az ágyból és állította talpra? Miért nem mondták meg neki: ha elesel, agyonlövünk. Akkor aztán láthattuk volna, hogy kezében hálóingével, az éhségkúrától szédelegve, de még mindig elég erősen ahhoz, hogy begörbítse az ujját, állva maradt volna. Le kellett volna parancsolni a lövészárokba, és a teáscsészéjére lövetni vele, hogy bemutassa, van még annyi ereje, hogy az első golyóváltáskor egyvalamit lefektessen. Utána pedig teljes joggal fel kellett volna akasztani a parkban. Ok: becsapta a hazáját. Gondolja, hogy egyetlen egy azok közül a fiatalok közül, akiknek neve rá van vésve erre az emlékműre, megtette volna ezt? Nézzen csak ide. Ez itt a pádon az unokám, a többiek meg a barátai, bajtársai, ha tudja egyáltalán, mit jelent ez. Mi, öregek, ezekkel a fiatalokkal kezdtük el ismét. Maga pedig itta a teáját, szerencséjére elvesztettük a háborút. Valamit azonban tenni kell, az ilyesmi nem évül el, legalább is ebben a házban nem. De hogyan is tehetek valamit ezek nélkül a fiatalok nélkül? Hol vannak? Ha elég sokáig bámulom ezt a fényképet, egyszerre itt állnak a szobában, akkor pedig már csak ki kell nyújtanom a karomat, hogy ujjal mutassak reá erre. Annyit csak megérdemeltem egy hosszú élet után, hogy mutatóujjammal eldönthessem: a szemétbe vele. E*e ehelyett két üveget állítanak az asztalra, mert látogató jött. Azelőtt az ilyenre a kutyákat úszították és kutyakorbáccsal bántak el vele, meg kell kérdeni a leányt, hová is lett a kutyakorbács. Mit tegyek, a gyávák nem vesznek ki ebben az országban, ez is csak fecseg itt, egészen közel hozzám, a szemébe mondhatnám, hogy már húsz évvel ezelőtt felakasztattam volna, ha lett volna reá alkalmam. De ugyan ki van az oldalamon? Senker szótlanul nézett Blumra, felemelt poharával beszédre biztatta, és Blum azt hitte, hogy végre megtalálta az óhajtott segítőtársat. Az öreg még egy kísérletet tett, hogy megpiszkálja: „Nem gondolt. . . úgy értem, nem jutott eszébe a becsülete?” „Nyugodtan felteheti nekem a kérdést. Ketta úrnak nem jutott eszébe. 7
