Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Pósfai H. János: Az otthontól az otthonig
HAZAI JEQYZETEK Az otthontól az otthonig A műúttól balra keskeny út visz a kastélyhoz. Olvadáskor bokáig süpped a láb ezen az úton, most azonban betonkemény a fagytól. Óvatosan lépek a síkos rögökön, apró szökellésekkel gyorsítom az iramot. A távolság gyorsan apad, pár perc, s már előttem is a bozótos kastélykert, kivillannak az épület sárga falai. A téglakerítést ezen az oldalon végig ledöntöttók. Régi, talán százesztendős téglarakás volt, itt-ott omladozóban. Most új kerítést építenek. Szürke, sudár betonlábak sorakoznak hosszú rendben. Egy szakaszon már fenn a rács, a horganyzott drótháló. Valahogy oldottabb lesz ez a kerítés, nem olyan merev, mint a régi. A hálón át belátni a szociális otthon kertjébe, parkjába, onnan pedig kitekinthet az otthon lakója ... Ide igyekszem, ebbe a sárga falú épületbe. Elképzelem magamban újra meg újra, milyen lesz a találkozás velük... Nem először járok ilyen helyen, egy kicsit mégis elfog a szorongás. Vajon, milyen lesz körülöttem a világ, ha majd én is megöregszem? Gondolkozni azonban nincs idő, s erről nem is érdemes. Meggyorsítom lépteimet.. . Csókák a toronyban Az oldalkapun át jutok a kastély udvarába. Az egykori grófi rezidencia csendes. Korán reggel van még, pár perccel az ébredés után. Ilyenkor a lakók nem mozdulnak még ki a házból. Megvetik az ágyaikat, rendbe teszik a szobát, elcsoszognak a fürdőbe, majd leballagnak a földszinti étkezőbe, ahol az asztalokon már gőzölög a jó meleg tea vagy a kávé. Választani lehet, kinek mi ízlik. Amikor közel érek, fekete csókaraj rebben az udvaron. Ott virgonckod- tak a bejárattól balra, a középkort idéző tetőtorony vonalában. Felröppennek meg lezuhannak újra, szárnycsattogásuk felveri a csendet. Marakodnak a koncon. Az első emelet valamelyik ablakából időnként kinyúl egy sárga kéz. A bütykös ujjak szétnyílnak, ahogy a kéz kioldja a csókaeledelt. Ez a jellegzetes kép fogad hát, amint belépek. Nem tudom, ki az, aki a csókákat eteti. Férfi-e, asszony-e? Bizonyos, az otthon valamelyik lakója. Belül megmoccan bennem valami ettől a képtől, s elindul a gondolatsor. Lám, az egyik gondozott a gondozottaival... Mert ezek a csókák bizonyára nem ma vannak itt először, nem az én tiszteletemre röppentek ide, hanem ideszoktatták őket. S már mennék fel a kőlépcsős házba, ha vissza nem tartana valami. Állok a bejáratnál, meglapulok, hogy mozgásommal el ne rettentsem a csókákat és nézem viadalukat. Gondolom, itt lakhatnak valahol a közelben. Ta117
