Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Pósfai H. János: Az otthontól az otthonig
Ián fönn az ódon kastély tornyában. Ha másért nem, azért, hogy örömet szerezzenek villám-röppenéseikkel annak, aki a morzsát hinti nekik. Kissé érzelgős gondolataim elröppennek, s már nem is jutnak eszembe a csókák, amikor M. F.-fel, a szociális otthon igazgatójával együtt indulunk a társalgóba. A hosszú folyosó elnyel bennünket. Nem tudom, az olvasók közül ki járt már ilyen helyen, van-e elképzelésük arról, milyen a szociális otthonban az élet, hogyan, miképpen élnek a gondozottak? Annyi bizonyos, ez az otthon nem azonos a régi szeretetház- zal. Itt másként élnek, s valóban: a hangsúly az otthon fogalmán van. Az elhagyott, magukra maradt idős emberek számára az otthonnyújtás igénye hozta létre ezeket az intézményeket. A vezető elmondotta, hogy ebben az otthonban különösen törekszenek arra, hogy az itt lakók ne érezzék az intézeti jelleget, a megkötöttséget. Mint egy elegáns panzióban, szabadon jár- hatnak-kelhetnek, nem kell engedélyt kérniük, ha éppenséggel kedvük támad kisétálni a faluba. Ha van hozzátartozójuk, elutazhatnak, meglátogathatják, s itt az intézet falai közt is bármikor vendégül láthatják rokonaikat. (Az utóbbi ritka eset. Bár volt az intézetnek olyan lakója is, akit Budapesten élő fia havonta rendszeresen meglátogatott saját autóján!) Belépünk a társalgóba, s őszintén szólva, hátrahőkölök a látványtól. Óriási szoba, valamikor talán lovagteremnek használták a grófok. Kis kerek asztalok körül fotelok, azokban ül a sok idős asszony, férfi. Sokan vannak — legalább százan! — az óriás szobában. Belép tünkre elcsitul a beszéd-moraj, kíváncsi szempárok vetődnek ránk. Kik ezek, miféle csodabogarak érkezhettek? Az igazgatót rögtön megismerik, ez enyhít a tekinteteken. Különös fény ragyog ezekben a szemekben, ami nem egyenlő az elaggott, egyszerű emberek szemragyogásával. Valamivel több annál, úgy érzem, a megbántott emberek és az életen át hálálkodni akarók tekintete csakúgy jelen van, mint a dacosan befelé fordultaké... És mindegyikében ott a várakozás: vajon ki után érdeklődnek, kihez jött a vendég? Vagy lehet, hogy csak megcsodálni jött őket az idegen? Percek kellenek, míg nyugodttá, természetessé válik a hangulat. Űjra megmozdulnak a kezek: stoppolnak, kötögetnek, újságot, könyvet olvasnak, amott egy asztalnál izgalmas kártyacsata folyik. Egy idős férfi — utóbb megtudom, hogy tekintélyes földbirtokos volt valaha — bőrdarabokat varrogat össze, pénztárcát fabrikál magának. Még maga készítette ár — amilyennel a cipész dolgozik — is van az asztalán. Végigsétálunk a társalgón, a vezető egyik-másiknak bemutat. A társadalom legszélesebb rangskálája szerint találkoztak itt az emberek. Van közöttük gyémántdiplomás, nyugdíjas tanárnő, hajdani cseléd, gazdálkodó, falusi és városi kisember. Egy közös tulajdonságuk, hogy gyámolításra szorulnak. Magukra maradtak, s a szocialista rendszer állama, mint a legemberibb, leghumánusabb gyámolító, szárnyai alá vette ezeket a kedves kis öregeket. A csókák jutnak hirtelen eszembe, meg egy nagyon szomorú gyerekkori emlék. A faluban évtizedekkel ezelőtt felakasztotta magát egy ember, amikor eltemette a feleségét. Mondták: bánatában tette, mert senkije sem maradt. Félt mások kegyelem-kenyerétől. És tudom, nemcsak egy ember választotta ezt a megoldást az elhagyatottságban ... Állunk a terem közepén, nézem az öregeket. Mindegyik mögött egy-egy nagy élet, megannyi történet, az ellobbanó családi tűzhely emléke. 118
